Magyar Kincsek sorozat / Premier sorozat

Különös dolog az emlékezet. A mindennapokban is tapasztaljuk, hogy a múlt egy-egy részlete idővel mind hangsúlyosabbá, mind fontosabbá válik. A kontúrok kiélesednek, majd egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy élettörténetünk egész periódusai egyetlen képpé sűrűsödnek össze. Pedig milyen jó lenne, ha ilyenkor képesek lennénk felidézni apró, egykor lényegtelennek hitt mozzanatokat is. Ugyanis a kiélesedett képek valahogy hiányérzetet szülnek. A „gyakorlott” emlékező éppen ezért igyekszik megjelölni olyan pillanatokat is, melyek egyszer esetleg fontosak lehetnek. Ahogy a Samuel Beckettre kacsintó Tandori Dezső írta, Kurtág György pedig zseniálisan fordította át zenei hangokra: „Igen. Emlékezni akarok erre.”

            A kulturális emlékezet hasonló módon szelektív, ráadásul további nehézséget okoz, hogy generációk felett ível át és mindig van benne valami rajtunk kívül álló, kollektív jelleg. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nem mi felejtünk el valamit, hanem valami egyszerűen elfelejtődik. Gyakran olyasmi is elérhetetlenné válik az emlékezés számára, amire elődeink az „emlékezni akarok erre” magabiztosságával mutattak rá. S nemcsak egykor nagy visszhangot keltő és komoly hatást kiváltó művek süllyednek így el a múlt homályában, gyakran maguk az alkotók is. És minél messzebb próbálunk visszatekinteni, annál reménytelenebb a vállalkozás, hogy e műveket és alkotóikat a magunk számára ismét életre galvanizáljuk. A legjobb esetben is „csak” múzeumi tárgyakká válnak.

            A jelen valahogy mindig különös kíméletlenséggel viszonyult saját közelmúltjához. Monteverdi generációja nagy hatékonysággal feledte Palestrina korát, a következő nemzedék Monteverdiéket, és ebből a felejtés-láncból még egy Bach is rosszul jött ki. De biztos, hogy ők veszítettek többet és nem mi?

Tehetünk-e bármit a felejtés-logika ellen? Például ha nem helyeznénk fel újra meg újra a felejtés-lánc utolsó szemét, azaz életben tartanánk közelmúltunkat és „emlékezni akarnánk” rá, akkor nemcsak magunk, hanem a következő generáció számára is lehetőséget biztosítanánk egy cizelláltabb emlékezetre. A Concerto Budapest „Magyar kincsek” sorozata – a maga nemében egyedül álló módon – éppen erre vállalkozik. Bátran nevezzük missziónak! A 2017/2018-as koncertévadban a magyar zenei élet olyan egykori legendás, esetenként ellentmondásos kulcsszereplőinek darabjaival találkozhatunk majd, mint Hubay Jenő, Szervánszky Endre vagy Mihály András. Utóbbit Kroó György az 1970-es évek elején „zenei életünk egyik legjelentősebb személyiségének” nevezte, aki a Zeneakadémia kamarazene tanszékének vezetőjeként Weiner Leó örököse. Zeneszerzői reputációját azzal a Csellóversennyel alapozta meg az 1950-es években, mellyel hét évtized elmúltával a Concerto Budapest koncertjén szembesülhetünk. Ugyanebben a politikai, ideológiai környezetben írta Fuvolaversenyét Szervánszky Endre, önként adódik tehát az összehasonlítás: adhatóak-e más válaszok, kialakíthatóak-e más stratégiák az egy irányba mutató, merev esztétikai elvárások szorításában.

S hogy kiket tekinthetünk a jelen kulcsszereplőinek, mely művek kaphatnak bebocsátást a következő generáció emlékezetébe, arra a „Premier” sorozat igyekszik választ adni. Az elmúlt év reményteli volt: a felhangzó darabok még hónapokkal az elhangzásuk után is élénk diskurzusok kiindulópontjai voltak. Hasonlóakat várhatunk az idei évad bemutatóitól is. Kondor Ádám új Zongoraversenyét, Wolf Péter Klarinétversenyét és Vidovszky László legfrissebb darabját mindenképpen hallani kell, ha nem akarjuk némán végigasszisztálni korunk izgalmas diskurzusait.

Írta: Molnár Szabolcs – zenetörténész, zenekritikus