Aki leoltotta a villanyt

Csengery Kristóf kritikája

Élet és Irodalom - 2016. január 22.

Hommage à Stravinsky – Zeneakadémia, 2016. január 13.

Akik ismerték Szőllősy Andrást, e sorok írójával együtt emlékezhetnek arra, hányszor mondogatta: Igor Sztravinszkij (1882–1971) volt az utolsó nagy zeneszerző. E kijelentést persze cum grano salis kell értelmezni, lényegével azonban egyetérthetünk: valóban Sztravinszkij volt az utolsó olyan komponista, akinek életműve még a legnagyobbak mércéjével mérhető. Utána is jöttek izgalmas, jelentős alkotók – senki nem vitatja Messiaen, Boulez, Ligeti, Stockhausen jelentőségét –, de ez már más nagyságrend, mint a Sztravinszkijé. Neki még a Bachéhoz méltó kompozíciós tudása volt, Haydnt megszégyenítő humora, Muszorgszkijhoz hasonlóan értett a monumentalitáshoz, úgy hangszerelt, mint Rimszkij-Korszakov, Ravel és Richard Strauss együttvéve, és mozarti rugalmasságú volt az átváltozó képessége. Ma úgy tetszik, Sztravinszkijjal véget ért az úgynevezett zenetörténet – legalábbis a komolyzene története. Az utójátékban előbb egy radikálisan elvont periódus következett (ebből kései, szeriális műveivel még maga Sztravinszkij is kivette a részét), majd egy hasonló arányú kommercializálódás, amely ma is tart. Pár száz év múlva, ha él még ember a Földön, s ha foglalkozik a szó mai értelmében vett kultúrával, visszatekintve a mi időnkre, bizonyára azt is „zenetörténetnek” értékeli majd, de az utóbbi évtizedek komolyzenéje már megkérdőjelezhetetlenül más nagyságrendben bontakozik ki, mint a Perotinus és Bartók közötti – vagyis nagyjából az előző nyolcszázötven évé.

Érdemes tehát Sztravinszkijt hallgatni, nemcsak azért, mert feltehetően ő volt ama bizonyos utolsó, aki leoltotta a villanyt, és becsukta maga mögött a zenetörténet ajtaját, hanem azért is, mert ő volt A tűzmadár, a Petruska, a Sacre, A katona története, a Les Noces, az Oedipus rex, a Zsoltárszimfónia, aRake’s Progress és seregnyi más remekmű kimeríthetetlen invenciójú és minduntalan megújuló alkotója. Az UMZE és a Concerto Budapest Hommage à Stravinsky címmel háromrészes koncertsorozatban idézi fel a világpolgár zeneszerző életművének néhány fontos alkotását, kortársak és utódok műveivel állítva párhuzamba, amit Sztravinszkij írt. Érdekes kontextus alakul ki így hasonlóság és kontrasztok jegyében: megszólal Ravel és Bartók, Varèse és Berg, az utódok közül Boulez, Reich és az ütőhangszeres előadó-komponista, Bob Becker egy-egy műve. Valamennyi koncert karmestere Rácz Zoltán, és mindegyiken pódiumra lép versenymű-szólistaként egy-egy fiatal magyar zongorista. Beszámolóm az első est tapasztalatait összegzi.

Reich Tehillimje egy koncerten Sztravinszkij Zsoltárszimfóniájával: frappáns ötlet, mely sokat elmond egy nagy mű utóéletéről, hiszen a repetitív irányzat emblematikus zsoltárciklusa (1981) aligha születhetett volna meg a Bostoni Szimfonikusok jubileumára komponált Sztravinszkij-féle előzmény (1930/1948) nélkül. A Reich-mű előadását (énekesek: Fodor Ildikó, Lukin Zsuzsanna, Jónás Krisztina, Károlyi Katalin) szuggesztívnek, feszesnek, sodró lendületűnek éreztem, Rácz Zoltán remekül egybefogta a tételeket és stimulálta a muzsikusokat. Két negatívumot észleltem, ezek csökkentették az élvezetes interpretáció hatását. Az egyik: a nézőtér közepén úgy hallatszott, az elektromos hangerősítés nem sikerült tökéletesen, s a szólamok emiatt kissé összemosódtak. A másik: az első szoprán, Fodor Ildikó hangterjedelmében megvannak a darab megkövetelte csúcsmagasságok, ám ezeket most csak sikoltva-kiabálva tudta kiénekelni, s ez mindannyiszor kijózanítón hatott. Annál tisztábban és plasztikusabban bontakozott ki előttünk a Symphonie de Psaumes szikár emelkedettsége és fegyelmezett ujjongása. Bubnó Tamás ezúttal vegyes karrá kibővült férfiegyüttese, a Szent Efrém Kórus tisztán és karakteresen énekelt, Rácz Zoltán kiforrott koncepciót tükröző vezényletével a zenekar meggyőzően közvetítette a hegedűket és brácsákat mellőző, viszont annál több fúvóst használó, két zongorával, hárfával és ütőkkel dúsított hangzás különleges színeit, s ami mögöttük rejlik: a „modern archaizmust” és a szemérmesen visszafogott átszellemültséget.

Reich és Sztravinszkij között először ősbemutatót hallhattunk: Bob Becker, a világhírű xilofon- és marimbavirtuóz, a kanadai Nexus Ütőegyüttes alapítója zeneszerzőként is tevékeny (ezek az ütősök többnyire ilyen önellátók: magad, uram, ha Mozartod nincs), ennek dokumentuma a szimfonikus zenekarra és négy ütősre komponált Music on the Moon. A sok forrást befogadó stílusú darab a zenekar nagy foltjaival és dallamíveivel állítja szembe a négy ütős virtuóz skálafutamait, s mindezt erősen közönségbarát módon teszi, népszerű és fogyasztható kortárs zenét hozva létre. A négy szólista: Bojtos Károly, Fábry Boglárka, Holló Aurél és Váczi Zoltán magabiztos virtuozitással és perfekt összjátékkal tolmácsolta szólamát, a zenekar gördülékenyen muzsikált, vonzó képet festve a műről, amely nem kapcsolódott olyan szervesen Sztravinszkijhoz, mint a műsor másik két darabja. Utóbbiak közül még be kell számolnom Ravel D-dúr zongoraversenyének (1929/30) előadásáról. A művet a félkarú zongoraművész, Paul Wittgenstein (Ludwig Wittgenstein bátyja) megrendelésének eleget téve bal kézre komponálta Ravel. Speciális hangzásvilága, a zongorában is megjelenő ütőhangszeres effektusok iránti előszeretet, az ostinato-technika használata és a jazz erőteljes hatása kapcsolja Sztravinszkijhoz a versenyművet. Fülei Balázs kiváló szövegtudással, perfekt technikával, vehemens energiával játszotta a zongoraszólamot, hitelesen közvetítve a zene vad elszántságát és sötét karaktereit.