A kamarazene a klasszikus zene legmagasabb rendű műfaja, amely a legkifinomultabb és legkomplexebb zenei eszközök segítségével a transzcendens szférába nyit számunkra ajtót. Beethoven és Bartók vonósnégyesei, Brahms kvintettjei, Mozart triói határozzák meg ezt a hagyományt, no meg Goethe nagyhatású kvartett-definíciója, amely szerint a vonósnégyes – s minden „valódi” kamarazene, tehetjük hozzá – tulajdonképpen nem más, mint „értelmes emberek beszélgetése”.

A Zeneakadémia számára történetének kezdetétől rendkívül fontos a kamarazene, s e tekintetben vitán felül Weiner Leó a legfontosabb személyiség az intézmény történetében, aki 1923-tól tanított kamarazenét, s olyan növendékek hagyták el a Zeneakadémián belül valósággal külön intézményként működő műhelyét, mint Solti György, Doráti Antal, Varga Tibor, Kovács Dénes, Simon Albert, Starker János vagy Kurtág György, és a sor szinte a végtelenségig folytatható.

Hogy Keller András vezetésével ismét működik a Zeneakadémián kamarazenei műhely, s hogy a megújult Nagyterem koncertkínálatának jelentős szeletét képviselik a kamaraestek, az bizakodásra adhat okot arra nézvést, hogy a 21. században is vannak még értelmes emberek, akik beszélgetni kívánnak egymással. A műhely bemutatkozó koncertjén az intézmény három meghatározó kamarazene-tanára, Csalog Gábor, Fülei Balázs és Keller András lépnek a Solti Terem pódiumára, hogy tanítványaikkal együtt adjanak ízelítőt a színfalak mögött zajló munkából.