Formátlanul szép

Rákai Zsuzsanna kritikája

Élet és Irodalom - 2016. január 29.

Kremerata Baltica, Concerto Budapest, Martha Argerich – Müpa, 2016. január 25.

Egy hangverseny általában véve maga is szigorú és reprezentatív formának engedelmeskedő kompozíció, amely az elhangzó művek sorrendjéből kibontakozó szellemi és emocionális ív segítségével rendre pontosan meghatározza, illetve a már elhangzott és értelmezett szerkezeti elemek hatásához viszonyítva újrakalibrálja a résztvevők figyelmének fókuszát. Ez a rész és egész viszonyát állandóan újradefiniáló folyamat biztosítja a formaérzékelés folytonosságát, vagyis a ritmus- és irányérzéknek azt a működését, amely nélkül egy időben kibontakozó struktúrában gyakorlatilag lehetetlen megbízhatóan tájékozódni. Persze akadnak olyan koncertek is, amelyek inkább külső keretet biztosítanak a zenészek és közönségük számára, mint szervesen felépülő formát, az időbeli viszonyítási pontok sűrűsödéséből létrejövő katarzis helyett pedig jobbára az előadásmód csiszoltságára helyezik a hangsúlyt. Ezeken az estéken az ember – egyszerűen szólva – inkább előadókat, mintsem műveket hallgat, olyan zenei közegben merülve el, amelynek saját belső szabályrendszere egészében nem, csak részleteiben válik jelentősebbé az egyezményes időnél.

Ilyen volt a Kremerata Baltica hangversenye is, amelyet a Concerto Budapesttel közösen rendeztek a Művészetek Palotájában január 25-én. A műsoron Mendelssohn lényegében még gyermekkori, barokkos harmóniai és formai megoldásokat alkalmazó, szertelen, ugyanakkor meghökkentően zseniális 7. (d-moll) vonósszimfóniája és Beethoven másodiknak számozott, de elsőként komponált B-dúr zongoraversenye (op. 19) mellett ugyanis két modern darab szerepelt, Alexander Raskatov Csajkovszkij-reminiszcenciája („The Season’s Digest”) és Mieczysław Weinberg Sinfoniettája (a‑moll, op. 74), amelyek formai és funkcionális öndefiníció tekintetében markánsan eltértek egymástól. Egyikük ugyanis (Weinberg műve) önálló, klasszikus formai hagyományokon nyugvó alkotás volt, míg másikuk lényegében egy már létező kompozíció kommentárja, és ez két nagyon különböző lehetőséget villantott fel a program intellektuális értelmezési tartományát illetően, amelyeket a művek végső soron nem fejtettek ki sem egymáshoz, sem a műsor egészéhez viszonyítva, a végtelen linearitás zavarba ejtő érzését lopva ezáltal a feszesen indult estébe.

Különösen Raskatov 2001-ben komponált műve bizonyult problematikusnak ebből a szempontból, mivel a darab önmagában is küzdött néhány formai nehézséggel. A szerző Csajkovszkij Évszakok című, karakterisztikus szalondarabokból fűzött ciklusát értelmezte újra egyfajta kommercializált, noha alapjában véve okos módon, az elidegenítés változatos eszközeivel (a melódiákat körülvevő idegen, disszonáns szólamokkal, csengő- és énekszóval, sustorgással és hangfelvétellel) helyezve a sorozatot szokatlan kontextusba. Az azonos stílust képviselő dallami és harmóniai elemek így voltaképpen szervesebben összetartozónak, sőt csaknem elevenebbnek tűntek, mintha eredeti alakjukban, zongorán szólaltak volna meg, ez az elevenség azonban csak hangulati jellegű volt, olyan imaginárius emlékfoszlányokból sugárzó kontextus mindössze, amit az ember régi tárgyakból vél kiérezni az antikváriusnál, ebből következően huzamosabb ideig nem volt képes szerkezeti összetartó erőt kölcsönözni a kompozíciónak. Igaz, így legalább bőven maradt szellemi kapacitás arra, hogy a hallgató a zenekar ragyogó, fegyelmezetten professzionális játékát csodálja, a hangzás simaságát, a kifogástalan intonáció fényét és az előadásmód rajzos vonalait, amelyekhez végső soron puszta ürügyként szolgált a mű bárhol felfüggeszthető hangzó folyamata.

Mindezek az erények világosan megmutatkoztak Weinberg Sinfoniettájában (1960) is, amelynek Bartókra emlékeztető fordulatait a Kremerata Baltica zenészei ugyanolyan nagyszerűen formálták meg, mint a drámai nyitás után fokozatosan magányos monológgá lassuló szerkezet sugárzó kontúrjait, a lendület azonban csak a Beethoven-zongoraversennyel, mindenekelőtt pedig Martha Argerich fellépésével tért vissza a pódiumra. A Concerto Budapest fúvósaival kiegészült Kremerata a lebegő játékosság és szépség félórái után újra frissen játszott, erőteljes, de a határozottan mozarti struktúrát túltengő improvizatív virtuozitással megtöltő, némiképp törékeny szerkezetet szét nem feszítő drámaisággal, Argerich pergően szellemes, hajlékonyan és elegánsan artikulált játéka pedig a maga utolérhetetlenül briliáns, a dinamikai szinteket fantasztikus érzékkel, kifejezőerővel és pontossággal váltogató, lehengerlő módján a koncert elvitathatatlan és felejthetetlen tetőpontját jelentette.