Wolfgang Amadeus Mozart: D-dúr fuvolanégyes, K 285

Mozart 1777 szeptemberében, édesanyja társaságában Párizsba utazott. Hosszabb időre megálltak Mannheimban, a korszak zenei szempontból különösen inspiráló légkörű városában. „El sem tudod képzelni, milyen nagy becsben tartják itt Wolfgangot a zenészek is meg mások is. Mindannyian azt mondják, nincs senki, aki hozzá fogható volna, a kompozíciói miatt meg egyenesen istenítik. Gyakran egész nap nem is látom” – írta férjének egy levélben. Mozart itt ismerkedett meg egy holland származású amatőr fuvolistával, Ferdinand De Jeannal. Tőle kapott megbízást fuvolaversenyekre és négy fuvola-kvartettre. A D-dúr fuvolanégyest karácsonykor fejezte be, ezt tartják a sorozat legjobban sikerült darabjának. A melodikus vezető szerep a fuvoláé, az első tétel főtémája modellül szolgálhatott a fiatal Beethoven számára: az 1792-ben írt klarinét-fagott duó nyitótétele félreismerhetetlenül utal Mozart kompozíciójára. A fuvolanégyes egyik legemlékezetesebb pillanata a h-moll hangnemű, epekedő hangvételű, érzelmes lassú tétel melódiája, mely néhány évvel később, az A-dúr zongoraverseny felejthetetlenül szép Adagiójában tér majd vissza.

Wolfgang Amadeus Mozart: Esz-dúr zongoranégyes, K 493

A zongoranégyes 1786 júniusában (igen közel a Figaro lakodalma komponálásának időszakához) keletkezett Bécsben. Alaphangja alapvetően derűs. Első tétele sok szempontból az Esz-dúr zongoraverseny (K 482) rokona, áradó tematikus invenció és nagyvonalú formálás jellemzi. A Mozart különösen álomszerű hangnemében, Asz-dúrban álló Larghetto a vallomásos, meghitt mozarti lassú tételek egyik gyönyörű példája, nagyszabású szonátaforma, melynek kódájában a komponista a fátyolos tekintetű búcsúk megindító gesztusait idézi. A zárótétel egyike azon kevés daraboknak, amelyeken Mozart utólag változtatott: az eredetileg túlnyomórészt kontrapunktikus koncepció helyett beérte kontrapunktikus epizódokkal. Helyenként a nagyszabású zongorafantáziák virtuozitását is felidézi.