NYITOTTAN

Gidon Kremer és a Concerto Budapest
2015.02.20.

Gidon Kremer már sokszor megörvendeztette a magyar közönséget valami ritkával és becsessel. Most is ezt tette, megszólaltatván Sosztakovics barátja, Mieczyslaw Weinberg Hegedűversenyét. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Concerto Open – a Concerto Budapest sorozatában innovatív szellemű, kereső-kutató művészek lépnek fel: olyanok, akik a közönséget új – vagy lappangó régi – értékekkel ismertetik meg. A sorozat februári vendége Gidon Kremer volt, március végén Thomas Adès áll az együttes elé. A hegedűművészt magam 1972-ben hallottam először budapesti koncerten, a huszonöt éves fiatalember zongoraművész partnere akkor egy másik ifjú titán, Oleg Maisenberg volt. De Kremer már akkor sem először lépett magyar közönség elé: a friss Csajkovszkij-versenygyőztes tanára, David Ojsztrah vezényletével mutatkozott be Budapesten, 1970 októberében. Most hatvanhét éves, lénye tökéletesen letisztult és átszellemült, de intellektusa még mindig fiatal, tele érdeklődéssel. Jól illusztrálja ezt, hogy miután az első részben eljátszotta a versenyművet, melynek megszólaltatásáért ideutazott, a szünetet követően olyasmit tett, ami természetes és magától értődő ugyan, de a legritkább esetben hajlandó rá szólista: beült a nézőtérre, és meghallgatta, hogyan vezényli Keller András Beethoven 8. szimfóniáját (F-dúr, op. 93 – 1812). Hiába, Kremernek ma is minden hang fontos – akkor is, ha ő játssza, és akkor is, ha más. Belőle nem veszett ki a zene szenvedélye, és a jelek szerint nem is fog soha. Becsüli a másik művészt, figyel rá, fontos számára a muzsikustárs teljesítménye. Ritka jelenség.

Nem akármivel jött hozzánk. A lengyelből szovjetté lett, nehéz sorsú komponista, Mieczyslaw Weinberg (1919–1996), Sosztakovics barátja a magyar közönség számára teljesen ismeretlen. Pedig Hegedűversenye (g-moll, op. 67 – 1959) érett mestermű, a 20. századi kelet-európai zene egyik sötéten fénylő drágaköve. A stílus az a jellegzetes, elrajzoltan tonális, fanyar-keserű modernség, amelyet Sosztakovicstól ismerünk, a tételtípusok is hasonlóak: van ádáz, van tépelődő, van tragikus-letargikus, van indulókarakterű rész a darabban – és van lassú befejezés, mint Sosztakovicsnál nem egyszer. Kremer tökéletesen életre varázsolta valamennyi megszólalásmódot, hegedűje beszélt, a zene ritmusa is az emberi nyelv törvényeihez igazodott. Tiszta, nemes tónussal játszott, de nem fényesen, inkább a műhöz igazodva kissé tompán, máskor fátyolos-karcosan, a sokat tudás rezignáltságával, de mindvégig makulátlan virtuozitással. Ez a virtuozitás tökéletesen funkcionális, nincs benne semmi mutatvány, semmi kérkedés, csak a mű teljes alázattal történő szolgálata. Magasiskola. Ráadásként Kremer Weinberg nyolc évvel későbbi hegedűművéből, a 2. szólószonátából (op. 95 – 1967) játszott el egy tételt.

Keller András már sokszor bizonyította: tudja, hogyan kell okos pedagógiával műsort szerkeszteni. Weinberg Hegedűversenye nehéz falat, Kremer azonban szerénysége ellenére mégiscsak világsztár, az ő nevére bejön a közönség, és jelenléte segít elfogadtatni a ritka, ismeretlen művet. Weinberg előtt és után azonban: Haydn és Beethoven. Hadd kapjanak valamit azok is, akik ragaszkodnak a klasszikusokhoz. És amit kapnak: érzékeny, kifinomult muzsikálás. Haydn La Passione-szimfóniájában (no. 49, f-moll – 1768) Sturm und Drang hevület és indulat lobog – de Keller és zenészei mindig ügyelnek a kecses arányokra, a hangzás kifinomultságára. A ború, a sötét tónus csak az egyik hatáselem, a másik a tagoltság, az érzékeny mértéktartás – ebbe ékelődnek az ingerültebb felcsattanások, és ebből fejlődik ki a fináléban az a valóban szenvedélyes hang, amely a kompozíció végkifejletéhez vezet. És a Beethoven-produkció? Milyen emléket vihetett haza magával a Concerto Budapest játékáról és Kellerről Kremer? A zenélés felszabadult erejét, dinamizmusát, örömét. Keller vérbeli vonós lényét, amely folyton figyel a zenészekre, lélegezteti a hangzást, engedi játszani muzsikusait, gesztusaiban csupa ösztönzés, a karakterek, a zene szellemének közvetítése. És Kremer felfigyelhetett Keller vonzó azonosulására is – a beethoveni lendülettel és indulattal, a hangsúlyok és a repetitív makacsság mámorával. Konklúzió: igazán életteli, kellően spontán, ugyanakkor kontrollált, ihletett zenélés. Ezt vihette magával Kremer, aki már korábban is vendégeskedett Keller András műhelyében – és ahogy elnézem, mostani tapasztalatai alighanem arra ösztönzik majd, hogy ezután is visszatérjen. Így legyen, mindannyiunk örömére.
Szerző: Csengery Kristóf