A női karra, zongorára, ütős hangszerekre, vonószenekarra és ondes Martenot-ra komponált Három liturgia 1943-44-ben keletkezett, a misztikus elragadtatottságtól fűtött, költői szöveget a zeneszerző írta. Az egyes tételek az isteni jelenlét három formáját reprezentálják. Az első szakasz a bennünk lévő Isten antifónája; a második a magát felmutató Isten szekvenciája; a harmadik a mindenségben lakozó Isten zsoltára. A mű premierje 1945 áprilisában volt, Párizsban; a közönség soraiban ott ült a modern francia művészet színe-java, költők, képzőművészek és természetesen muzsikusok – többek között Paul Eluard, Pierre Reverdy, Georges Braque, Arthur Honegger, Georges Auric, Francis Poulenc, André Jolivet, Pierre Boulez. Az ondes Martenot mellett a hangszer feltalálójának lánya, Ginette Martenot foglalt helyet.

Haydn 1786-ban a dél-spanyolországi Cádizból kapott felkérést, olyan zenekari művet vártak tőle, mely meditatív hangjával a Nagyhét áhítatához illeszkedik. Haydn kottájának előszavából tudjuk, hogy a felkérő levélben pontosan leírták számára a ceremóniát, s hogy a zenének mi a funkciója: A szertartás alatt fekete lepellel teljesen beborított, csupán egy lámpa fényével megvilágított barlang-templomban délben bezárulnak a kapuk és megszólal a muzsika (Introduzione). Szószékre lép a püspök, felolvassa a keresztre feszített Krisztus első mondását, elmondja gondolatait, utána lejön a szószékről és az oltár előtt hosszan térde borul. Ekkor kell megszólalnia az első, mintegy tízpercnyi lassú zenének. Utána a püspök visszatér a szószékre, hogy felolvassa a második mondást, hasonló folytatással. Az utolsó jézusi szó (VII. szonáta) után egy földrengés-zene (Il Terremoto) vet véget a ceremóniának. A felkérés szerint egyedül e tétel lehetett gyors tempójú. Haydn utóbb nem kis büszkeséggel hangsúlyozta, hogy milyen komoly kihívást jelentett számára hét olyan egymást követő lassú darabot írni, amelyek nem válnak fárasztóvá, egyhangúvá.