Zenei poénok, Mozart utolsó befejezett műve, négyszínű tintával írt kotta és egy darab, amely még szerzőjét is lenyűgözte – ezzel a változatos és életkedvtől kicsattanó műsorral zárul az idei Mozart-nap. A fanfárszerű függönyzene helyett halk vonósmorajlással induló Figaro-nyitány ezúttal nem a híres borbély, hanem az egész napos Mozart-játék után sem fáradt zenekar hömpölygő energiáit mutatja be. Rögtön utána a szelíd líra kerül középpontba, hiszen Mozart egyetlen klarinétversenyében hiába találunk két allegro tételt is, valójában az egész művet a színgazdag, nosztalgikus, megható, fülbemászó békesség hatja át – különös tekintettel a klarinétszólam mély regiszterére. A klarinétot kecses vadászkürt követi. Jól olvasták: Mozartnak – illetve a kürtvirtuóz Leutgebnek – sikerült kikevernie egy olyan hangszínt, amely megszelídítette az addig leggyakrabban vadászattal összekapcsolt hangszert. Mozart a kottában nemcsak tréfás megjegyzésekkel, de négy különböző színű jelöléssel is ugratta barátját, noha elképzelhető, hogy a színek előadói utasítások kódjai. A koncertet szerenádkönnyedségű szimfónia zárja. Az első tétel szokatlanul ugráló nyitótémája, a lassú tétel derűje és könnyedsége, majd a fanfárszerű, inkább vidéki táncokat idéző tömör menüett után olyan finálé koronázza meg a Mozart-napot, amelynek kottájára a szerző csak annyit biggyesztett: „a lehető leggyorsabban”.