Fotó: Csibi Szilvia

– Próbafolyamat kezdődik itt a Zeneházban, Keller Andrással és Berecz Mihállyal. Mivel készülnek a vasárnapi koncertre?

– Egy elhalasztott koncertről van szó, melyen három zongorás trió hangzik majd el: Saint-Saёns 1. (F-dúr) triója, Brahms 3. (c-moll) triója és Beethoven B-dúr triója, melyet Rudolf választófejedelemnek ajánlott.

– Mit jelent a Tanár Úr életében a kamarazenélés?

– A húszas éveim elején többször egymás után részt vettem a Marlboro Fesztiválon, ahol igen fontos szerepet játszott a kamarazene, és nagyon sok új darabot próbáltunk, adtunk elő. Volt ott egy úgynevezett „Vének tanácsa”, akik a zeneirodalom óriási tárházából válogatták a műveket számunkra. A partnereim nagyobb részt amerikaiak voltak, de érkeztek művészek a világ minden tájáról. Rendkívül érdekes időszak volt számomra. Emlékszem, volt a fesztiválon egy különleges tudású kamarazenész, Felix Galimir, aki a Juilliardon és a Curtis Institute-ban is tanított. Nyaranta beült második hegedűsnek a kvartettekbe, és vezette a próbákat, ami nagyon tanulságos volt mindannyiunknak. Pablo Casalsnak is voltak hetei, amikor vezényelt, sőt kurzust is tartott, olyankor a zenekarban is lehetett játszani, beosztották az embert. Akkoriban érintett meg a kamarazene varázsa. Miután hazajöttem, többek között Bartók- és Beethoven-kvartetteket bogozgattam a csellómon a szólamok között ugrálva, annyira lelkesített ez az időszak.

– Milyen tapasztalás volt a Marlboro Fesztivál zenekarába beülni és játszani?

– Tapasztalás volt, az biztos… Általában második pultban játszottam, elöl a nagyzenekarokban aktívan játszó muzsikusok ültek, de néha megcserélődött az ültetés, és előre kerültem. Hermann Busch-sal, Fritz Busch testvérével is játszottam együtt. Rengeteget keverték a zenészeket. Emlékszem, a Berlini Filharmonikusok koncertmestere, Michel Schvalbé meg is sértődött, mert egyszer az utolsó pultba ültették. Összecsomagolt, és hazament.

Kodály Zoltánt is meghívták oda 1966-ban, akkor épp nem voltam ott. Angolul nyilatkozott, minden nehézség nélkül, hisz egyben nyelvtudós is volt, németül, franciául, angolul és latinul is tökéletesen beszélt. Az interjú mai napig megtekinthető, előttem van a mozdulat, ahogy a kezével köröket ír le…

– Tanár úr találkozott Kodállyal személyesen?

– Igen, nem is egyszer. 16 éves koromban találkoztam vele utoljára. Eljött mindkét koncertemre januárban és februárban. Máig él bennem a kép, ahogy koncert után körülálljuk, és ő beszél.

Szinte hallom a hangját, ahogy a mondatokat mondja, a szavakat rendezi.

Olyan hatása volt, hogy csöndben maradt és figyelt mindenki, idősek, fiatalok egyaránt. Ezek felejthetetlen élmények…

– Keller Andrással hogyan találkoztak?

– Amikor a kilencvenes évek első felében Münchenben voltam, András szorgalmazta, hogy Simmenauer asszony, aki egy hangversenyszervező ügynök volt akkoriban, eljöjjön egy koncertemre. Ennek köszönhetően létre is jött a kapcsolat az ügynökséggel, és az ő szervezésükben játszottunk kvintetteket jó néhányszor külföldön is a Keller Quartettel. Amikor a karmesterség felé fordult András, folyamatosan meghívott a Concerto Budapest előadásaira mint szólista, így alakult ki egy zenei és baráti kapcsolat is közöttünk.

– Zeneileg azonos a gondolkodásmódjuk Andrással?

– Igen, ő rendkívül gyors gondolkodású ember, hamar megért mindent. Amikor Sosztakovics 2. csellóversenyét adtuk elő – annak is már 12 éve –, emlékszem, összeültünk előtte partitúrával a kézben, zongora nélkül, és mindent átbeszéltünk. Teljesen világosan látta a mű folyamatát. A koncerten is mindig közös nevezőre jutunk. Lehet, hogy a vérmérsékletünk eltér, mégis mindig a kölcsönös tisztelet alapján közelítünk egymáshoz. Ez így is van rendjén, hisz minden kamarazenei együttműködésnek ez a lényege.

1966-ban részt vehettem Prades-ban Casals, Ojsztrah és Katchen egyik próbáján, ahol Schubert Esz-dúr triójával foglalkoztak. Eljátszották, és egy szót sem szóltak, majd még egyszer eljátszották.

Nem kellettek szavak, mert megjegyezték, hogy ki mit csinál és miért.

Annyira közel került egymáshoz az a sokféle elképzelés, hogy valahogy elkezdett összeilleni. A kamarazenének ez a lényege. Fölösleges vitatkozni.

– Milyen feladatok állnak ön előtt a közeljövőben?

– Egy ideje Bartók posztumusz brácsaversenyével foglalkozom, amelynek csak a brácsaszólama maradt fönn, illetve utalások a hangszerelés anyagára.Ezt aztán többen kidolgozták: Serly Tibor, Bartók Péter, majd legutóbb Rakos Miklós brácsaművész is, akinek rekonstrukcióját Kecskés D. Balázs hangszerelte. Rakos Miklós munkálataihoz én azzal járulok hozzá, hogy a brácsaszólamot lehetőleg érintetlenül, a hangok megváltoztatása nélkül, helyenként egy oktávval mélyebben csellóra alkalmazom, és hozzáteszem a tempókra vonatkozó elképzeléseimet. Ennek az előadása októberben lesz a Concerto Budapesttel, a Magyar Kincsek Ünnepe Zárókoncertjén. Ezt novemberben a Concerto Csellóünnep követi, ami szintén nagyon érdekesnek ígérkezik. Mindig van valami a levegőben. A saját műveim előadása is tervben van a zenekar tagjaival.

– Zeneszerzéssel mióta foglalkozik a Tanár Úr?

– Állandó jelleggel 1978 óta, persze apró megszakításokkal a programom sűrűségének függvényében, de mondhatom, hogy napi szinten jelen van az életemben.

– Mi ad ihletet önnek?

– Megérintettek már bizonyos szerzők, bizonyos zenészkollegák, zenésztársak, akikkel kapcsolatba kerültem. Később az ihlet már magát gerjeszti, hiszen ha egy részterületet megold az ember, akkor megnyílik egy újabb, amivel foglalkozni kell. Ez szinte meghatározza a napirendemet.

A zene mint egy egységes világ, eredendő forrás van jelen az életemben a zeneszerzés révén, amely aztán megtermékenyíti a tanítást és távolabbi értelemben az előadóművészetet is.

– Ilyen módon a Tanár Úrnak az egész élete a zene körül forog.

– Elégedett ember vagyok ebből a szempontból, és ez fontos, mert a zene egy olyan örömforrás, amivel folyamatosan tudok foglalkozni anélkül, hogy hajszolnám magam.