Három nagyvárosba, Bangkokba, Fucsouba és Sanghajba kísérte el Csabai Máté a Fidelio újságírója a zenekart, amely többek között Bartók mesterművével, a Concertóval a bőröndben utazik. Személyes beszámolóit olvashatják.
A turné egy részén pedig a Fidelio is elkíséri a zenekart, hogy ott legyünk az együttes sikereinél – Bangkokban, Fucsouban és Sanghajban.
Három koncertről tudósítunk majd. Október 13-án Bangkokban Liszt, Csajkovszkij és Bartók műveit adja elő a zenekar, majd Kínába, Fucsouba repülünk (október 15.), ahol Bartók helyett Dvořák kerül műsorra. A turné különleges fénypontját Sanghaj jelenti, október 18-án ugyanis a sztárénekesnő, Angela Gheorghiu lép fel a zenekarral egy operagálán. A 24 milliós nagyvárosban újra elhangzik a korábban hallott szimfonikus hangverseny, a turné pedig (ekkor már a Fidelio tudósítója nélkül) Ningbóban és Csungsanban végződik október 12-én és 23-án.
Concerto Budapest (Fotó/Forrás: Benkő Sándor)
A Concerto Budapest legutóbb két évvel ezelőtt járt Ázsiában, amikor is Kínában, Tajvanon és Dél-Koreában koncerteztek Gidon Kremerrel és zenekarával, a Kremerata Balticával közösen. „A zenében rendkívül nyitott az ázsiai közönség, szinte szívják magukba az európai kultúrát” – nyilatkozta akkor Keller. Gidon Kremer pedig így beszélt fiatalabb pályatársáról: „Andrásnak olyan sok ötlete van, már azt is csodálatos figyelni, ahogyan a darab ütemenként megszületik a kezei alatt.” A turnéról az ázsiai média és olyan rangos portálok is beszámoltak, mint a Bachtrack, az Arts Review, a Beijing Morning Post, a Daily Mail, a Reuters és az AFP hírügynökségek.
Keller András tizenkét éve vette át a Concerto Budapest vezetését, úgy érzi, munkájuk eredményeképpen ma már egy kész zenekarról beszélhetünk. Ahogy Fazekas Gergelynek egy interjúban elmondta: „Most már valóban kiállhatunk a világ elé. Nagyszerű vonóskarunk van, ami egy zenekar hangzásában mégiscsak kulcsfontosságú, ehhez ráadásul értek is valamennyire.” Szeretné, ha a Concerto Budapest a hangzásáról felismerhető zenekar lenne, erre pedig minden esélyük megvan.
Keller András és a Concerto Budapest
Az idei ázsiai turné egyik fontos darabja lesz Bartók Béla Concertója, a mester egyik kései, összegző zenekari műve. Keller szerint Bartók nyelve egy magyar muzsikus számára anyanyelv, de ez a hagyomány magában foglalja a beethoveni hagyományt is.
Rengeteget harcolok külföldön a Bartókhoz kötődő sztereotip barbaro kép ellen.
Szerinte Bartókot tisztelik külföldön, de a legnagyobb jóindulattal értik félre. „Nem szabad Bartók egzotikumának, vagy magyarságának felülírnia mindazt, ami a zenéjében klasszikus vagy univerzális.”
Egy bangkoki hotel lobbijában ülünk, mindjárt éjfél. Ez egy nehéz nap éjszakája az egész zenekarnak, de Keller András bátorít, hogy kérdezzek. Legszívesebben Bartók zenéjéről beszél. Kint a zsúfolt, fülledt, szokatlan illatú utca, és az ország, ahol felhőkarcolók és putrik váltják egymást. Ez a vízből kiemelt város, Bangkok, ahol a levegő nyirkos, az arcodba csap a forro pára, és jaj a vonóshangszereknek.
Keller András és zenekara, a Concerto Budapest már nem először turnézik Ázsiában, a karmester azt mondja, az együttes viszonylag ismert ebben a térségben. A turné első állomása a thai főváros, ahol október 13-án Liszt Ferenc Les Préludes és Csajkovszkij Francesca Rimini című szimfonikus költeményei után Bartók kései remeke, a Concerto hangzott el.
A huszonegyedik évadában járó Bangkoki Nemzetközi Tánc- és Zenei Fesztivál egyetlen szimfonikus hangversenyét a magyar zenekar adja. Újkeletű jelenség, hogy a klasszikus zene jövőjét sokan Ázsiában látják; ez ugyan erős túlzás, de az biztos, hogy az érdeklődés itt egyre nagyobb e sok évszázados, nyugati művészeti forma iránt. Bartók pedig különösen népszerű: a legnevesebb kínai zeneszerző, Tan Dun példaképének vallja, Yuja Wang a II. zongoraversenyével (és még számos Bartók-művel) bejárta a világot. Ugyanakkor nekünk, magyaroknak feladatunk, hogy azt a több évtizedes előadói tudást, amelyet a zeneszerző és tanítványai ránk hagyományoztak, megismertessük a világgal.
Keller András szerint ennél is többről van szó.
Azt mondja, Bartók zenéjének olyan igazsága, őszintesége, tisztasága van, amihez kevés fogható. „Megtaláljuk benne azt az európaiságot, ami ma leginkább hiányzik az Európai Unióból.
A népek egymásra találása, nyitottsága szól ebből a zenéből. Bartók a legmélyebben volt magyar és európai.”
A karmester szeretné ezt az eszmét elvinni az egész világba.
Rados Ferencet és Kurtág Györgyöt, hegedűművészként pedig Kovács Dénest nevezi legfőbb mestereinek, akik nem csak a tanrend szerint foglalkoztak vele, hanem „amikor csak lehetett”. Ma, 59 évesen is elmondhatja, hogy belül az ő tanítványuk maradt. Amikor a Bartók-interpretáció kerül szóba, akkor Fricsay Ferencet említi, akinek felvételét a Concertóból ma is meghallgathatjuk. „Fricsay azt mondta, hogy a magyar történelem tragikuma szól ebben a zenében. Nem kellenek ehhez szavak, és nem is lennének itt hasznosak. Ezt a nemzeti történelmet a génjeinkbe hordozzuk.”
Bartók zenéjét sokszor barbaro játsszák, a magyar egzotikumot ezzel a vadsággal tévesztik össze. Keller viszont szeretné, ha kiderülne a világ számára is, hogy ez téves előadásmód. „Ha valaki, akkor Bartók tiltakozott volna ez ellen leginkább. „Sosem agresszív vagy durva, de mindig erős és mély, gondolatokkal teli a zenéje.”
A Concerto negyedik tételéről, az Intermezzo interrottóról például Bartók azt mondja, Magyarországhoz énekelt szerenád. Ebben a tételben a zeneszerző a kor egyik divatos slágerét emelte a szimfonikus műbe („Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”), amelyet a fúvósok, a dobok szakítanak félbe – az országra rátörő, sáros, véres csizmák, a világháborúban pusztító fegyveresek. Ez az emigrációban élő Bartók meghiúsult szerenádja a hazához.
Bartók a zsákutcába jutott európai zenét azzal újította meg, hogy a nép élő, lélegző zenéjét beillesztette a klasszikus zenei két kánonba.
Nem formai újító volt, hanem a népzenei eszköztár folytán újító. Keller azt mondja, ő Beethoven felől közelít Bartókhoz. Amikor rákérdezek a kt szerző kapcsolatára, csak a fejét ingatja. Hogy miként kapcsolódnak? Ez kimeríthetetlen téma. „Beethoven a IX. szimfóniában az egész világ átölelését tette credójává. A Concertóban Bartók, elszakítva a hazájától a hősi győzelmet írta meg.”
Visszaugrom az éjféli interjú napjára. Az esti hangverseny előtt ugyanis meghallgattam, ahogy a zenekar próbál, igaz, később kiderül, hogy Keller nem szereti, ha „idegen fül” hallgat bele, mi készül a kulisszák mögött. Azt mondja, ez az ő kínlódásuk a jó koncertért. A délelőtti próbán a Concerto részleteiben is lenyűgöző, de amit az én kevésbé finom fülem már késznek talál, ott Keller leinti a zenekart. Úgy tűnik, a végsőkig kidolgozott ideákkal érkezett, és ezekből jottányit sem enged. „Persze, kész elképzeléssel megyek a próbára, ez a dolgom. De ez az elképzelés mindig változhat, és remélem, ezt gazdagodásnak nevezhetem. Kicsik vagyunk ahhoz, hogy ennek a zenének a végére érjünk.”
Este hat óra van, még egy próba (úgynevezett beülő próba). Keller még egy-egy ütemet csiszolgat; szöszmötölésnek tűnik, de itt nem csak arról az egy-egy ütemről van szó, hanem egy attitűdről. „Azt akarom, hogy érezzék a tétet: minden hangnak meg kell adni a lehetőséget az életre – és ehhez a pillanat csak egyszer jön el.” Keller szigorú karmester, nem mindig kedves, de azt mondja, az „ügy” érdekében kritikus. „Kicsit ideges próbát hallottál – mondja nekem –, de ilyenkor az én dolgom az, hogy kicsit felidegesítsem őket.
A koncerten aztán ez a zenekar mindent odatesz” – szögezi le rögtön, miután többször elmondta, mennyire kiváló zenészekkel dolgozik. Hiszen máshogy ez nem is menne.
És ez hallatszik: nagyot szól a zenekar. Bangkok hiába főváros, még alakulóban van a klasszikus zenére fogékony közönsége, viszont azok jó része inkább huszon- és harmincéves. Több helyütt kiderül, hogy nem művelt, hanem odafigyelő hallgatókra van szükség. A Les Préludes első tuttijánál érzem, hogy a közönséget bevonta a zene, a Francesca Rimini klarinétszólójánál (Klenyán Csaba) pedig ráéreznek az ihletett pillanatokra.
Bartók művéért pedig érdemes volt Bangkokba jönnöm, igaz, a Zeneakadémián is megkaphattam volna az élmény (vagy épp a zenekar új lemezén). Az első ütemek kvartlépéseiről Keller azt mondja, a nemzeti tragédiák árnyait halljuk, az utolsó tételben pedig a győzelmet. A Megszakított közjátékot még nem hallottam ennyire áttetsző, eleven zenekari szövetként. Itt valóban minden hangnak indoka, célja és tétje van. Az ötödik tétel kódája a vonósok húrjain épp csak megszólaló hangoktól a fülsiketítő fortissimóig jut, a pikoló pedig olyan feszültséget teremt, hogy el is felejtem, hogy „csak” zenét hallgatok. Ami szól, az zsigeri valósággá válik. Ez a zene a zsigerekre hat, mondja Keller András a koncert után. Szerinte ezért rezonál jól Bartókra bárki, aki emberből van: mert egy ősi tartalom, a népzene az alapja, amely az ösztönökből táplálkozik. Ahogy felnövünk, ezek az ösztönök eltűnnek, levagdossák rólunk, de a zenének – a zenésznek – ez ellen kell dolgoznia. Például Bartókkal.
Forrás: Fidelio.hu
Fucsouban vagyunk, ami kínai léptékben falu, valójában egy 3,6 milliós város. Az európai zenész azzal a reménnyel érkezik a Távol-Keletre, hogy azt az élményt adhatja, amit otthon, a Zeneakadémián vagy a Konzerthausban: teltház, koncert, értő és szolid közönség, amely nem tapsol tétel közben, nem talál magának pótcselekvéseket, ha éppen a kevésbé fülbemászó melléktéma szól a szimfóniából.
A valóság azonban ennél sokkal izgalmasabb.
A Concerto Budapest október 15-én adta a turné második koncertjét. Rákeresek az eseményre a Google-ön Sogou-n, már nem kapható jegy, telt házat hirdettek. Viszont a koncerthelyszín előtti téren épp a Silk Road filmfesztiválhoz gurították ki a vörös szőnyeget, és a megnyitón Jackie Chan és John Woo mellett ott van a zenekar karmestere, Keller András, illetve öt tagja is. Őrület volt, meséli később a karmester, úgy sikoltoztak nekünk, mint a sztároknak.
Középen: Környei Zsófia koncertmester (Fotó/Forrás: Géczy Dávid / Concerto Budapest)
Az esti koncerten a bangkokihoz hasonló műsor szólt, de ezúttal Bartók Concertója helyett Dvořák Újvilág-szimfóniája került műsorra. Áldatlanok a körülmények, de a zenekari tagok nem akadnak fenn a nehézségeken Nincsenek öltözők, ezért már fellépő ruhában érkeznek – még szerencse, hogy alig néhány percre van a hotel –, és a folyosón tornáztatják a hangszerüket. Lassan csordolgál a közönség, nincsen teltház, pedig minden jegyet eladtak. Kiderül, hogy a filmfesztivállal járó lezárások miatt sokan nem, vagy késve érnek ide. A kínai szervezők nincsenek a helyzet magaslatán, de kikönyörgöm, hogy beülhessek a nézőtérre. Én vagyok az egyetlen, aki nem helyi, és a többiek jól meg is néznek maguknak. Egészen szürreális élmény itt lenni – és nem csak a fentebb említett, szőkéket fotozó férfi miatt. Sok európai szintén elmondhatja magáról, de a kínai embernek tényleg a keze meghosszabbítását jelenti az okostelefon, és bátran használják koncert közben is. Az első fél órában nagyjából mindent lefényképeznek, amit csak lehet, aztán jöhetnek az üzenetváltások, a netes keresések. Az egyik néző telefonjára rálátok, ő a második koncertrészben Dvořák szócikkét olvassa, aztán Smetanáét.
Később kikérdezek néhány zenekari tagot, hogy érezték magukat. Sokakat zavart, hogy hallhatóan nem adózott teljes figyelemmel a közönség, de a legtöbbüket mégsem ez érdekelte. Egyszerűen – függetlenül attól, hogy kinek, hol, hogyan – jó koncertet szerettek volna játszani. Én viszont a közönségben ülve láttam, hogy a Francesca Rimini fortissimo záróakkordjainál sok embernek ökölbe szorul a keze az izgalomtól, láttam rajtuk, hogy bevonta őket a zene. És amikor beszélgettek, az sem feltétlenül a nemfigyelés jele – sőt.
A gesztikulációikból értettem, hogy a koncertről beszélnek, hiszen sokuknak ismeretlen volt az élmény. Volt, aki harsonajátékot imitál a kezével, mert nem látott még ilyen hangszert. Volt, aki a karmester mozdulatait utánozta.
A Concerto Budapest Fucsouban (Fotó/Forrás: Géczy Dávid / Concerto Budapest)
A klasszikus zene számomra a szabadságról szól, ezért voltam kíváncsi, milyen hatása van egy olyan országban, amely jelenleg is elnyomóállam.
Kínában az arcfelismerő szoftverek bárkit azonosítanak az utcán a biztonsági kamerák segítségével. Még engem is, hiszen a belépéskor fényképet készítettek az arcomról. Itt az állampolgárokról azt is tudják, hogy mit vásároltak tegnap, mit ebédeltek és milyen filmeket néznek. Tudják, hogy mennyire hű hívei a rendszernek, és ettől függően engedik őket tanulni, dolgozni vagy utazni. Kína többezer éves kultúra, amely alapvetően nem szorul arra, hogy importáljuk ide a nyugati klasszikus zenét, de köszönjük szépen, mi sem szorulunk arra, hogy ők meg a kínai kapitalista-kommunista autokráciát a világnak exportálják. A klasszikus zene a szabadság zenéje. Tempóját nem követheti le dobgép, a hangszíneit nem keverhetik gépek, hangszereit nem szólaltathatják meg szintetizátorok. Ezért érdekelt, hogy egy olyan kultúrában, amely természetében különbözik a nyugati individualista kultúrától, hogy fogadják a 19. századi európai romantika zenéjét.
Sokan nem jutottak be a koncertre az útlezárások miatt (Fotó/Forrás: Géczy Dávid / Concerto Budapest)
A közönség soraiban ülve úgy éreztem, Dvořák szimfóniája közben történik meg a csoda. Amikor a hallgatók már mindent lefotóztak, nem maradt más hátra, mint zenét hallgatni, és a lassú, Largo tétel érezhetően megragadta őket. Alapvetően zajos a kínai közönség, de most egymást pisszegték le, úgy hallgatták az angolkürt által bemutatott főtémát. Minden tétel végén felzúdult a taps, de ez nem az udvariasság vagy az illem, hanem az őszinte tetszés jele volt. A negyedik tétel végén pedig őrült ünneplésben részesítették a zenekart. „Andrasz! Andrasz!” – kiabálta mögöttem egy fiatal lány. Én minduntalan megfordultam, hogy jól hallok-e. De tényleg! Ez a lány a karmester keresztnevét kiabálta, valahányszor Keller András megjelent a tapsot megköszönni.
Az egyik ráadás Brahms V. magyar tánca volt, amihez a hallgatók a tenyerükkel ütötték a ritmust.
Ahogy egy-egy ember felállt, hogy tetszését fejezze ki, csatlakozott hozzá a teljes közönség is – standing ovation.
"Andrász, Andrász!" - kiabálta a fiatal kínai hölgy, valahányszor Keller megjelent (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)
„Sorry, sorry, I’m so excited now” – mondja a lány, akiben minden bizonnyal Keller András legnagyobb kínai rajongójára bukkantam. Kiderül, hogy ő és a barátja is beszélnek angolul. „Van WeChat-ed, hogy beszéljünk a zenéről?” – kérdezi a fiú. Az nincs sajnos, mondom. (A WeChat olyan, mint a Facebook, sokkal többet tud, mint a mi közösségi oldalaink, de csak Kínában elérhető.) A lány pedig elmondja, hogy hegedül, de azt nem tudom kiszedni belőle, hogy zenekarban játszik-e ő is. Megegyezünk abban, hogy mivel nem tudunk online kapcsolatba lépni, ezért mindannyiunk telefonjával készítünk egy szelfit.
Stefán Zsófia, a zenekar fagottművésze szerint az ázsiaiak nagyon fogékonyak az európai komolyzenére. „Talán úgy érzik lemaradtak valamiről.” Szerinte az együttes energiái abból is fakadnak, hogy Keller Andrásnak nagyszerű meglátásai vannak a zenéről. „Elképesztően energikusan, szenvedéllyel vezeti a zenekart.” Megkérdezem, hogy hogyan érzi magát a turnén. „Hatalmas lemondásokkal jár egy ilyen út” – mondja. „Sokan vagyunk szülők, én a hároméves kisfiamat hagytam otthon. Sokan kérdezik, hogy nem bánkódom-e, de engem feltölt, hogy új impulzusokat kapok egy messzi országban. Olyan itt lenni, mint megnézni az élet másik oldalát. Jobb zenész, jobb ember, sőt jobb anya leszek azáltal, hogy így töltekezem.”
A Concerto Budapest Fucsouban (Fotó/Forrás: Géczy Dávid / Concerto Budapest)
Este, a hotel előtt a zenekar néhány tagja beszélget, ott van Keller András is, akitől megkérdezem, hogy hogyan fogadta a tételek között felzúduló tapsot. A karmester azt mondja, sznobizmus lenne elutasítani, hiszen ez is a tetszés jele, meg kell becsülni. „Nem az a zeneértés, hogy tudod, mikor kell tapsolni” – mondja.
Puha György és Klenyán Csaba klarinétművészek (Fotó/Forrás: Géczy Dávid / Concerto Budapest)
Az Újvilág-szimfónia egyébként idén nyáron jelent meg a zenekar előadásában a kicsi, de nagy presztízsű német TACET kiadásában. Klenyán Csabával még a bangkoki szálloda előtt beszélgetve kerül szóba a projekt. Azt mondja, hogy Andreas Spreer, a kiadó vezetője
talán azért figyelt fel a Concerto Budapest hangzására, mert megvan benne az az izgalom, amely a steril, egyszerűen csak hibátlan játékra törekvő zenekarok hangzásában nincsen.
Pár nappal később, már diktafonnal felszerelve megkérem, hogy fejtse ki ezt bővebben: „A sterilitás lehet nyomasztó. Amikor csak ez a cél, és emiatt a zenészek nem merészkednek egyéni megmozdulásokra, akkor ott valami meghal. Elveszik a lényege a zenélésnek.” Klenyán szerint Keller András nem csak igényli, hanem keresi az egyéni hangú zenészeket. „Előfordul persze, hogy amit én elképzelek, az teljesen más, mint amit András elképzel. Ilyenkor az a feladatom, hogy az ő kéréséhez szükséges megoldást előkeressem az eszköztáramból.”
A bangkoki koncert kapcsán Keller azt mondta, hogy mindig változik az elképzelése a zeneművekről. Klenyán Csaba szerint valóban – András nyughatatlan, és neki is mindig ez volt az ars poeticája. „Meghalnék, ha úgy kellene eljátszanom a Kontrasztokat, mint tíz éve. Ha tavaly eljátszottunk egy darabot, és idén újra elővesszük, biztos, hogy néhány dolog máshogy fog szólni. Egy jó zenésznél ez természetes. És ez nekem nagyon szimpatikus” – mondja. –„A zene élő matéria, mindig változik.”
Forrás: Fidelio.hu
Egész napos utazás, reggel indulunk Fucsouból, alig van idő reggelire a hotelben. Hálistennek belföldi repülőutat teszünk, ami azt jelenti, hogy nem ellenőriznek olyan szigorúan, így kínai elsőbálozóként nem kell izgulnom a vízumellenőrzésnél. A reptéren a kapukhoz érve viszont kiderül, hogy késni fog a gép, pont eleget ahhoz, hogy a zenekar ne tudjon lepakolni a sanghaji hotelben, és rögtön az előadás helyszínére kelljen mennünk.
A sanghaji Gongqing Erdei Park egy szabadtéri koncerthelyszín, egészen gyönyörű – a város közepétől távol. Ez persze érthetően nem hatja meg a zenekar tagjait, amikor kiderül, hogy a próba szabadtéri lesz, és a vonósok, a fúvósok nagy egyetértésben kijelentik, hogy ők bizony 20 Celsius-fok alatt elő nem veszik a hangszereiket. Még szép!
Aztán valószínűleg mégis alkalmasnak bizonyulnak a körülmények, mert előkerülnek a hangszerek. Illetve dehogy, túlzok. Öltözőként három sátrat kap a zenekar, némi teát, pizzát, és egy pázsitos tisztást a színpad mögött, ahol a rezesek melegíteni kezdenek a hangszereikkel. A tvilágításról egy hatalmas reflektor gondoskodik. Van a dolognak hangulata, és ez az alábbi fotón is látszik.
Próba előtt a Sanghaji Gongqing Erdei Parkban (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)
De hogy a lényegre térjek: a Concerto Budapest Angela Gheorghiu-val adja első koncertjét Sanghajban, október 18-án.
Adriana Lecouvreur, Manon Lescaut, Carmen, Cso-cso-szán – tehát az operairodalom javát hallják tőle a helyiek,
és jóllehet az énekesnő karrierje legeslegcsúcsán már túljutott (külföldre szakadt hazánkfia, a legendás Solti György pálcája mellett énekelte a Traviatát igen fiatalon, a kilencvenes évek közepén, ami folytán utolérte a világhír), hangja nem kopott, zeneisége pedig inkább csak érett így, az ötödik ikszet elhagyva.
Angela Gheorghiu és Keller András (Fotó/Forrás: Géczy Dávid / Concerto Budapest)
A koncert nem csak azért érdekes, mert ez Angela Gheorghiu első szabadtéri koncertje Kínában, hanem azért, mert Keller András karmester repertoárjában új elem az opera, így hasznos, hogy a próbán Angela maga is szívesen instruálja a zenekart. Az olasz operához egész más fül kell, itt nem szabad sietni, ki kell várni az időket, hogy megtörténjen a csoda, és érvényesüljenek Rossini, Cilea, Puccini légies dallamai. Szerencsére az énekesnő és a zenekar hamar összehangolódik, az együttes tagjai pedig odavannak Ms. Gheorghiu-ért.
Micsoda kisugárzása van ennek a nőnek – mondják többen.
Hát még másnap a sanghaji közönség! Ez egy szabadtéri koncert, és ahogy már múltkori beszámolómban írtam, a kínai közönség amúgy sem a legcsendesebb fajta. Olyan azért nem történik, amivel egyesek ijesztgettek, szóval senki nem zendít rá a tranzisztoros rádiójára, ha éppen olyanja van, de a szörnyű fényviszonyok – alkonyat és hófehéren világló ledfal – ellenére most is szívesen fotóz mindenki. A Tell Vilmos nyitányával kezd a zenekar. A nyitánynak van egy háromperces, E-dúr prelűdje, ami általában nem szerepel a Tom és Jerryben, viszont a kottában igen – ekkor még csak fészkelődik a közönség, de amikor megszólalnak a trombiták, és a jól ismert ügetős szakasz, na akkor bennük is felnyihog valami.
Hatalmas közönség hallgatta a Concerto Budapestet Sanghajban (Fotó/Forrás: Géczy Dávid / Concerto Budapest)
Angela Gheorghiu pedig valódi díva úgy a színpadon, mint a beálló próbán és a színpadon kívül is. Nem is tud ellenállni neki a közönség. Néhány primadonnai gesztus a Habanera után, és felzúg a taps; a ráadások közül is a vérbő Granada (Agustín Lara darabja) ragadja meg leginkább a közönséget. Mennyit énekelte ezt Pavarotti is!
A koncert ihletett pillanatai közé tartoznak a lírai áriák is: az Un bel vedremo vagy az O mio babbino caro az itteni közönség számára is ismerősek lehetnek.
Az I. hegedű szólam (Fotó/Forrás: Géczy Dávid / Concerto Budapest)
„Tudom, illetve remélem, hogy az opera – és a zene általában – gyógyító erejű az emberek számára” – nyilatkozta a koncert után Angela Gheorghiu a Shanghai Daily-nek. – „Az opera képes rá, hogy varázslatos, utolérhetetlen élmény legyen, és ezt mindenkinek meg kell tapasztalnia!
Modern világunkban, amikor minden felgyorsult, felszínessé vált, időt kell hagynunk arra, hogy megnyissuk a szívünket az ilyen muzsikának.”
Másnap reggel az énekesnő az újság vezércikkéről posztol fotót – nem semmi dolog egy 24 milliós város angol nyelvű napilapjában megjelenni, de a zenekarnak sikerült! A művésznő panorámás hotelszobájáról jut eszembe: fel akarok jutni a világ (jelenleg) második legmagasabb épületének tetejére.
A Shanghai Tower 632 méter magas, de a lift egy perces belül felvisz a 118 emeletre. A népi nyelv csak úgy nevezi: bornyitó, mert az épület enyhén csavarodik. Mellette pedig a World Financial Center áll, amely sörnyitóra emlékeztet. A zenekar néhány tagjával kirándulunk, de vannak tapasztaltabb rókák is az együttesben, akik nem jönnek: azt mondják, voltak már felhőkarcolón, egyszer elég volt.
Sanghaji panoráma a Bundról (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)
Én mindenesetre megnézem magamnak.
Hát ez is szédítő magasság, de mit mondjak? Van, hogy a zene ennél is magasabbra visz.
Sanghaj egyébként fantasztikus város, tele fákkal, parkokkal, kertekkel. Lenne mit tanulnunk tőlük. Hetek kellenének ahhoz, hogy megfejtsem, mi tesz emberi léptékűvé egy embertelenül nagy várost. Most azonban épp csak arra marad időnk, hogy rácsodálkozzunk: Keller Andrást mutatják a metrókocsikban vetített reklámfilmben. Nincs időnk lefényképezni, tovább pörögnek a képsorok, és hiába várjuk, nem ismétlik meg újra a reklámot. Remélem, fotó nélkül is hisznek nekem az olvasók.
Este indul a gépem haza, de a Concerto Budapest még három koncertet ad Kínában. Én már alig várom, hogy itthon újra halljam őket, remélem, minél hamarabb. (Amikor megjelenik ez a cikk, már velük is leszállt a repülőgép Ferihegyen.) Játszhatnának mondjuk egy jó Concertót, és én ott leszek.
Forrás: Fidelio.hu
