Moussung Zsuzsi

BERLIOZ / DEBUSSY / LIGETI / RAVEL

Koncertkritika a Concerto Budapest 2019. május 4-i előadásáról a Zeneakadémia Nagytermében

Berlioz Római karneváljának nyitánya kitűnő választás volt indító darabnak, a zenekar friss lendülettel kezdett bele a koncertbe. A mű változatos dinamikájával, különböző hangulataival mintegy előrevetítette, mit hallhatunk majd a továbbiakban az este során. Az operából lett nyitány cselekményének fordulatai szinte megelevenedtek előttünk a teremben: egyik pillanatban a szerelmi duett dallamai hangzottak fel az angolkürt lágy hangján, máskor a karneváli forgatag kavargott szinte már fülsiketítő erővel. Mindezt olyan kifejezően, meggyőzően adták át a művészek, hogy az embernek kétsége sem támadhatott arról, hogy az ország egyik legjobb, legösszeszokottabb zenekarát hallja játszani. A hatásosan, de ízlésesen felépített dinamikák magukkal ragadták a hallgatóságot, és az utolsó akkordok lecsengésekor már türelmetlenül vártuk a folytatást.

Debussy Három noktürnjének előadásához azonban új hangszerek érkeztek a színpadra, és a kórus is felvonult. A Felhők állandó mozgásban lévő, egymásba átúszó dallamai elmerengésre késztették a közönséget. (Olyannyira, hogy a hátunk mögött a tétel közepe felé halk, de kitartó horkolás hangzott fel, és tartott egészen addig, míg a tettesre szomszédjai rá nem szóltak.) Mind Debussy remek hangszerelésének és zenei utasításainak, mind az előadás makulátlanságának köszönhetően a vonós és fúvós szólamok páratlan módon, egymást kiegészítve hömpölyögtek előre. Az Ünnepek élénk fúvósai felhívták magukra a figyelmet, ezzel kellemes kontrasztot teremtve az első két tétel között. Majd következett a Szirének, és az eddig türelmesen várakozó kórustagok most megcsillogtathatták tehetségüket. Ennek a feladatnak lenyűgöző módon tettek eleget: az unisono részeknél alig lehetett észrevenni, hogy nem egy személy énekel, míg a többszólamú részek titokzatos, szöveg nélküli énekhangjai olyan pontossággal csengtek össze, hogy az ember valóban azt hihette, nem emberi lények muzsikáját hallja. Közben a zenekar hullámzó játéka elragadóan sodort minket magával. Kiemelendő, ahogyan a mű végi lecsendesedést és az utolsó szüneteket a karmester, Rácz Zoltán „kitartatta” a zenekarral, és még inkább dicsérendő, hogy a megfelelő feszültség és figyelem fenntartásával a végső pillanatig meg tudta akadályozni, hogy a tetszését kinyilvánítani vágyó közönség beletapsoljon az utolsó ütemekbe. A nézők közül egyébként páran az első két tétel között bizonytalanul tapsoltak, de ez hamar elhalt; a második és harmadik tétel között azonban már mindenki tanult a hibából, és egyáltalán nem hangzott fel taps.

Tehát a második zenemű hatásos lezárásával következhetett a Ligeti-darab. Azt kell mondjam, mind közül ez sikerült a legkevésbé meggyőzően. Egyrészt a közönség figyelme ekkorra már „el volt használva”, s az Órák és felhők repetitív, minimalista zenei világa nem elég könnyen befogadható ahhoz, hogy egy csupán fél füllel odahallgató néző is értse. Valószínűnek tartom, hogy sokan nem készültek arra, hogy hasonló művet fognak hallani; és ez sustorgást, telefonnézegetést, köhécselést váltott ki a közönség sok tagjából. Ezzel a jelenséggel párhuzamosan az előadás is néhol bizonytalan volt. Egy határozatlan kezdés után nehéz visszahozni a kívánt szintet, különösen akkor, ha a Nagyterem összfigyelmének 70%-a nem a zenére irányul. Mindezek ellenére jól követhető volt az órák és felhők váltakozása, a ritmus- és hangszínbéli arányok finom eltolódása a mű során.

A finálé, Ravel Bolerója parádésan sikerült. A darab alapját képező kisdob precízen adta a ritmust, és a mű végére felépülő crescendo megtette a maga hatását. A tudatos energiabeosztásnak, a folyamatos, nem elhamarkodott, mind dinamikában és hangszerelésben tetten érhető építkezésnek meglett a gyümölcse: az élmény mindenki számára garantáltan maradandó.

Összességében úgy gondolom, kiváló előadásnak lehettünk tanúi szombat este. Ezeknek a műveknek az összeválogatása a Concerto Budapest egészen remek műsorszerkesztői tapasztalatáról árulkodik, a darabokat összekötő motívumok (pl. angolkürt, felhők témája), valamint a teljes koncertet egybefogó nyitó- és záróművek alaposan átgondolt felépítésre vallanak.

Kreiter Jacklin

Karneválok és felhők közt járva

2019. május negyedikén, szombaton lehetőségem volt meghallgatni a Concerto Budapest koncertjét a Zeneakadémián. Az est Hector Berlioz Római karnevál című nyitányával kezdődött. Kíváncsian vártam a koncertet, mert ezelőtt még nem volt alkalmam klasszikus zene tematikájú koncerten részt venni, úgyhogy nem tudtam, mire számítsak. A darab a karneváli és a szerelmetes hangulatok között váltakozik, ami az előadásban is jól elkülöníthető volt. A romantikus hangzást az angolkürt szóló tette izgalmasabbá. A hangzása érdekes volt, lágyabbra számítottam, de a lírai hatás így is érvényesült. Rengeteg hegedű szólalt meg a karneváli részeknél, amik néhol már soknak bizonyultak, és a lágy angolkürttel ellentétben erőssé tették a hangzást. Szépen fel volt építve a dinamika, és a hirtelen váltások izgalmasabbá tették a darabot. Az oboa is nagy szerepet kapott, duettben is jelen volt az angolkürttel együtt. Mondjuk, én személy szerint néhol össze is tévesztettem a két hangszert, de szépen harmonizáltak egymással. Az üstdob és a cintányér nagyon tetszett, szépen előhozták a karnevál érzését és a finálét. Nagyon nagy hatást nem ért el nálam a darab, szép volt, jó volt, élveztem, de különösebben nem fogott meg.

Ezután a koncert Claude Debussy 3 noktürnjével folytatódott. Elsőként a Felhőket hallhattuk. Az egész nagyon lágy volt, tényleg olyan, mintha a felhőkön lépkednénk. Néhol túl drámai volt, de ezt a lágysága és az egész pihentető hangzása kiegyenlítette. A fafúvos és a rézfúvos hangszerek érvényesültek leginkább, de a hegedű dallama is érezhető volt. Tetszett a fokozatos halkítás-hangosítás, ez a felhők és az időjárás változására emlékeztetett. Néhol felerősödött a darab, olyankor azt éreztem, hogy egy vihar suhant át az égbolton, amikor pedig a fuvolák és a hegedűk harmonizáltak, az a naplemente érzését keltette fel bennem. Az elhaló, pulzáló hangoknál a szélre asszociáltam, úgyhogy a darab impresszionista jellege kiválóan érvényesült nálam.

A második noktürn, azaz az Ünnepek egészen más volt, mint az első. Erőteljesebben szólaltak meg a hegedűk, dob és cintányér kísérte végig a dallamot. A Felhők nekem jobban tetszett, ott sokkal érezhetőbb volt a téma jelenléte, és jobban követték egymást az események. Az Ünnepek egy nagy kavalkádhoz hasonlított, nem tudtam hova tenni. Sokkal inkább hasonlított egy rosszul elsült szülinapi zsúrhoz, mint bármilyen ünnephez. Dinamikusabb volt, de a néhol megszólaló hárfa ellensúlyozta a keménységet.

Az utolsó rész a Szirének nevet viselte, melyben az este folyamán először jelent meg a kórus. Az éneket hegedű és hárfa kísérte leginkább. A kórus a sziréneket imitálta, viszont nekem annyira nem jött át ez az igazán bódító, kábító érzés, amelyeket a szirének hallatnak. A legenda szerint a tengerészeket, hajósokat igézte meg a szirének hangja, akik aztán a mélybe is rántották a férfiakat. A koncerten ez nekem csak néhol volt érezhető, és a halkítások-hangosítások váltakozása se illett a képbe, mert így a szirének kábító hatása számomra nem volt intenzív. A darab egyébként szép volt, jobban tetszett, mint az Ünnepek, de legjobban mégis a Felhők nyerte el tetszésemet.

Ezután rövid szünet következett. Ezalatt volt időm megcsodálni a Zeneakadémia szépségeit, és kicsit körbenézni az épületben. A szünetről visszatérve Ligeti György Clocks and Clouds című műve következett. Először az órákat hallhattuk életre kelni. Fuvolák zenésítették meg, majd az egyenletesség szépen átbomlott a felhőkbe. Itt megjelent a kórus, akik hosszú, tartott hangokkal mosták össze a hangfoltokat. Érdekes volt, és inkább szirénekhez hasonlítottak szerintem, mint felhőkhöz. Nem volt meg az a krémes, „rózsaszín maszat”, mint a Debussy-féle felhőkben. A kórus az óra szerepét is átvette egy rövid időre. Izgalmas volt látni és hallani, amint feszes kattogásokat imitálnak a szájukkal az énekesek. A kórus által megjelenített óra-rész sokkal zavarosabb volt, mint a darab elején levő. Megjelent a xilofon is, ami játékossá tette a hangzást. Az egész nagyon nyugtalan volt, és fülsüketítő, de pont ez tette különlegessé az előadást.

Az este a személyes kedvencemmel zárult, mégpedig Maurice Ravel Bolero című darabjával. Az egységet a spanyol ritmus adja, melyet ostinatóként a kisdob játszik folyamatosan. Ehhez kapcsolódnak különböző hangszerek, amiket aztán egy másik vált fel. Az egész darab alatt két dolog járt a fejemben. Az egyik az, vajon hogyan lehet, hogy a dobos több mint negyedóráig bírja egyhuzamban játszani az ostinatót. Én biztosan belekavarodnék, vagy a felénél lebénulna a karom. A másik dolog, ami szöget ütött a fejemben, hogy milyen jól lehet erre a darabra táncolni. Láttam, hogy sokan a nézők közül is a ritmusra ringatták testüket, hiszen annyira fülbemászó volt az egész, és számomra magával ragadó. Fokozatosan növekedett a hegedű szerepe, hárfa erősítette a dallamot, és egy különleges hangszer, a gong is megjelent a cintányér mellett. Az egész nagyon jól fel volt építve, a hangszereket szépen kihangsúlyozták, a trombita is pont annyira volt erős, hogy még megőrizze táncos jellegét a darab. Érdekes volt, hogy a sok dob, trombita, gong ellenére nem ment át a mű katonai indulóba, hanem megőrizte kecsességét. A finálé után hatalmas tapsvihar jutalmazta az előadást, és az esténk ezután nem sokkal később véget is ért.

Összegezve az elmondottakat, mindenképpen pozitív csalódás volt a koncert. Féltem egy kicsit, hogy nehogy unalmas, egyhangú legyen, de ehhez képest a darabok nagyon hamar véget értek, és az idő is hamar elrepült. Örülök, hogy ott lehettem, és mindenképpen kellemes élményként marad meg bennem az este.

Az eredeti cikkhez kattintson a linkre!