„Aggódom a magyar kultúráért, a magyar zenéért” – Keller András, a Concerto Budapest vezetője a Mandinernek

A válság után a művészet és a tudomány évtizedének kell eljönnie Magyarországon – vallja Keller András. Beethoven a hite, Bartók a hazaszeretete, örök idealistaként hisz a zenében, magukban és abban, hogy a magyar szellem erejével bármilyen fal áttörhető – Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

A nappalijában rögtön szembetűnik a szülei fotója, akikről mindig nagy szeretettel beszél. Nekik köszönhet mindent?

A kezdeteket mindenképpen. Édesapám nagyon tehetséges hegedűs volt, ám a 20. századi történelem, ahogy oly sokak álmát, az övét is kettétörte. Tizenhét éves hadapródként megjárta a második világháborút, és amikor 1947-ben hazajött a francia hadifogságból, felvették a Közgázra és a Zeneakadémiára is. Valószínűleg az utóbbit választotta volna, ha nem jön közbe egy bökkenő.

Micsoda?

A világ megváltozott, nagyapámnak mint egykori horthysta katonának elvették mindenét, nyugdíjat sem kapott. Apámnak kellett eltartania a családot, a kisebbik nővére akkoriban szintén egyetemista volt. Az első időkben megpróbálta a lehetetlent, nappal a Közgázra, délután a Zeneakadémiára járt, este meg színházakban játszott, hogy pénzt keressen. Ez nyilván tarthatatlan állapot volt, a gyakorlásra pláne nem maradt ideje, ezért kénytelen volt feladni zenészi álmait. Ez nem azt jelentette, hogy szakított a zenéléssel, otthon sokat hegedült, vonósnégyesezett, a pesti ferencesek Liszt Ferenc Kórusának alapító tagja volt. Természetesen nőttem bele ebbe a közegbe, s az is természetes volt, hogy a szüleim beírattak a közelben lévő, I. kerületi zeneiskolába. Itt volt egy csodálatos hegedűtanárom, Bálint Mária néni, aki nagy szeretettel és gonddal foglalkozott velem.

Született tehetség volt, vagy nagyon szorgalmas?

Az akkori szorgalmamra nem lennék olyan büszke. A sport is érdekelt, főleg az asztalitenisz, az atlétika és mindenekelőtt a futball; skálázás közben is fülhallgatóval focimeccseket hallgattam a Sokol rádión. Persze apám mindig leleplezte a hasonló trükkjeimet, és elölről kellett kezdenem az egészet. De kényszeríteni soha nem kényszerített sem ő, sem édesanyám semmire; ezt ma már kicsit bánom is, lehettek volna erélyesebbek velem. Igazság szerint eléggé elkényeztetettek, főleg az anyukám. Egyedüli gyerek voltam, ráadásul egy, az egész életükre kiható tragédia után születtem. A Rákosi-időkben mindketten börtönbe kerültek. Apám mint az 1955-ös híres közgazdászper elsőrendű vádlottja, a vád ellene „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése” volt, a Párttörténeti Intézet 1957-es fehér könyve, az Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben az ellenforradalom előkészítőinek minősítette őket.

Anyám pedig azért ült, mert nem vált el tőle. Neki ezzel a karrierjét is kerékbe törték. Éppen kinevezték bírónak, de az első nap végén ki is rúgták, a börtön után kilenc évig gumigyári munkás volt, 1966-ban praktizálhatott csak újra ügyvédként, majd jogtanácsos lett.

Másik érdekes tapasztalata volt a gyerekkoromnak, hogy ennek a bizonyos „szervezkedő” társaságnak a tagjai, akiknek annyi volt a bűnük, hogy mindenféle tanulmányokat írtak, apám például a dán parasztgazdaságok működését vizsgálta a disszertációjában, gyakran összegyűltek, együtt ünnepelték a név- és születésnapokat. Ilyenkor is beszélgettek a világ dolgairól, de soha nem a múltat siratták, nem komcsiztak, nem mutogattak visszafelé; felette álltak ezeknek a dolgoknak. 

Jó értelemben vett magyar értelmiségiek voltak, a hazaszeretetüket nem kívül lobogtatták, hanem belül, a szívükben hordták. Sokuknak lett volna rá lehetőségük – apámat is hívták például családostul Londonba –, de senki nem disszidált közülük, a halálukig mind itt maradtak.

A teljes cikk elérhető a MANDINER felületén.