A koncert programját nyitó Bach-mű, a c-moll fantázia és fúga Edward Elgar buzgalmának és Richard Strauss késlekedésének köszönheti huszadik századi nagyzenekari hangszerelésének megvalósult formáját. Ők ketten ugyanis 1920-ban barátilag felosztották egymás között az átirat-készítés munkáját, ám azt végül egészében Elgarnak kellett elvégeznie. Sosztakovics utolsó versenyműve, a Concerto Budapest közönsége által mindig lelkesen fogadott Antje Weithaas szólójával felhangzó 2. (cisz-moll) hegedűverseny viszont születésnapi ajándék gyanánt született: a komponista a 60 éves David Ojsztrahnak szánta e művét, csak épp tévedett egy esztendőt, és így az ajándékot már 59 évesen megkapta a csodálatos hegedűs. A zsenialitás és a bocsánatos emberi gyarlóságok találkozását végezetül Brahms I. szimfóniája kapcsán is emlegethetjük, hiszen a műben szereplő nyílt Örömóda-idézetről az előszeretettel gúnyolódó szerző ezt mondta: „valóban megdöbbentő ez a hasonlóság, de jóval szokatlanabb az, hogy minden szamár hallja”.