Művei fogadtatásával szemben Beethovennek gyakran komoly ellenállást kellett leküzdenie, nem ritkán szópárbajokba is bonyolódott a kritikusokkal. Főként azonban mégiscsak művészete által küzdött az elismerésért, és ezt az elismerést többszörösen kiérdemelte 1799-ben megjelentetett c-moll zongoraszonátájával, melyet már elsőre lelkesen fogadott a császárvárosi szakmai közeg. „A bécsi publikum boldog lehet, hogy ennyi nagyszerű művésszel büszkélkedhet. Beethoven is ezek egyike. Csak remélni tudjuk, hogy még sokszor megajándékoz bennünket géniusza és szorgalma produktumaival.” A Pathétique jelzőt kivételesen maga Beethoven illesztette a darabhoz. „Grande sonate pathétique” – ezt a címet írta a darab címlapjára. A jelzőt hagyományosan szoros kapcsolatba hozzák a szonáta c-moll hangnemével, melyet a 18–19. század fordulóján is gyakran társítottak a szomorúsághoz, a haraghoz és más szenvedélyes érzelmekhez.

A C-dúr (Waldstein) szonáta annak a lelkesen művészetpártoló és heves természetű arisztokratának, Ferdinand Ernst Gabriel von Waldstein grófnak a nevét és emlékezetét örökíti meg, aki még Bonnban ismerte meg az ifjú Beethovent, s akinek nemcsak abban volt érdemi szerepe, hogy a zseniális fiatalember Bécsbe költözzön, de abban is, hogy órákat vehessen Haydntól. A művet Beethoven egyik legnagyszabásúbb és legtöbb technikai kihívást tartogató szonátájaként tartják számon, és gyakran nevezik „Aurórának” is, utalva a harmadik tétel hajnali fényeket idéző nyitó szakaszára.