HAYDN
f-moll szimfónia "La Passione" Hob.1 No.49

MIECZYSŁAW WEINBERG
Hegedűverseny Op. 67

BEETHOVEN
VIII. szimfónia

Közreműködik: Gidon Kremer
Vezényel: Keller András

Már Franz Joseph Haydn 49., f-moll szimfóniájának legelején hangsúlyt kap a zeneszerzőre igen jellemző végtelenül beszédes dallamformálás, hiszen egy hosszúra nyújtott és lassú első tétellel szólítja meg a hallgatót. Érzelmi gazdagsága és őszintesége finoman visszafogott egyensúlyt teremt, ezt azonban időnként megtöri egy-egy szimplán elejtett trilla. A légiessé váló komolyság talán a lehetőségek kimerítését jelzi. Haydn utóljára használta itt a négy – lassú (Adagio), gyors (Allegro di molto), lassú (Menuet e Trio), gyors (Presto) – tételes Sonata da chiesa formát, annak ellenére, hogy a darab 1768-ban, a költői Sturm und Drang periódusban íródott. A rábiggyesztett cím, La Apassione félrevezető: egy 1790-es, húsvéti előadásnál használták először, egy olyan észak-német városban ahol évtizedekig tiltott volt a világi zene előadása, így azonban illeszkedett az alkalomhoz. A mű a korabeli bécsi források szerint valójában Haydn színpadi ihletettségű szimfóniái közé sorolható: a Tréfás kvéker címen emlegetik, utalva ezzel egy akkoriban játszott Chamfort darabra.

Mieczysław Weinberg – akinek hegedű versenyével ezen az estén az orosz zene egy méltánytalanul ritkán játszott művét ismerhetjük meg – regényes életet élt. Születésekor (1919-ben) apja a varsói jiddish színház karmestere és első hegedűse volt. Az ifjabb Weinberg már tízévesen zongoristaként csatlakozott apjához, sőt egy idő után már zenei igazgatóként is közreműködött. 1939-ben családjából egyedül ő menekült meg a koncentrációs táborok elől, de Minszkben megkezdett zenei tanulmányait félbeszakította a taskenti evakuálás. Minszkben nem csak feleségével ismerkedett meg, de Sosztakoviccsal is, akinek barátságát és rá gyakorolt hatását az újjászületéshez hasonlította. Sosztakovics meghívására Moszkvába költözik, ahol napi szinten találkoznak és egymás zenei világából is merítenek. Weinberg műveit ugyan nem tiltották be, de hivatalos körökben nem vettek tudomást róla, ezért többnyire színházi és cirkuszi zenét írt. A koholt „fehér köpenyes gyilkosok perének” idején börtönbe zárták, ahonnan csak Sztálin halála menekült meg, egy hónappal letartóztatása után. Rehabilitációja után sok filmzenét is írt. Ugyan életében a legjobb orosz zenészek játszották műveit (köztük Emil Gilels, Leonid Kogan, Kirill Kondrashin, Mstislav Rostropovich, Kurt Sanderling) de csak halála után tíz évvel (2006-ban) mutatták be egyik fő művét, az Utas című, a Holokausztról szóló operáját. A moszkvai bemutatót további előadások követték, 2011-ben az English National Opera is bemutatta az akkorra már világszerte ismert szerző művét. Sosztakovics hegedűversenye csak néhány évvel előzte meg az 1959-es Weinberg Hegedűversenyt, ami szintén szuggesztív, ábrázoló zene, de talán kevésbé fennkölt, sokkal inkább lírikusan személyes dráma. A Weinberg-mű – Sosztakovicséhoz hasonlóan - négy tételből áll. Az elsőAllegro molto tétel hajtott, üldözött jellegét fanyar humorral elegyíti, könnyíti, míg a második tétel Allegretto-jában végig a hegedű vezeti a dallamot, miközben a zenekar át-át veszi a szólamot, kiegyensúlyozottságot sugallva ezzel. Ennek az életben érlelt, az orosz zenészeknél jól ismert, érzelmekkel átitatott didaktikus hangvételnek egy újjabb fokát jelenti a lírikus Adagio, ami az előtte elhangzottaknak szikár, költői szublimációja. Ezek után az Allegro risoluto újra ugyanezeken a fázisokon vezet végig, hogy a versenymű végén még egyszer kihangsúlyozza a költői felhangot. A hegedű szólam, mint vezérfonal, a mű minden pillanatában meghatározó, éppen ezért felejthetetlen élmény lesz a művet Gidon Kremer közreműködésével hallani, aki szakavatott előadója Weinberg darabjainak.

Bár Beethoven szimfóniáinak minden témája ismerős, mégis, amint bármelyik darab megszólal, a zeneszerzőre a vakmerően újat, merészet tartjuk jellemzőnek. Ezt a képet árnyalják azok a művek, melyek az életmű dráma és derű mérlegét kiegyenlítik: ezek a darabok nyugodt és friss, bájos hangvételűek, a világmegváltó gondolatokon és témákon felülkerekedik a zene gazdag hagyományainak finom mechanikája és a színek fejlesztése. A meglepetés erejével ható művek mellett így felsorakoznak az ismerős, szokásos felütésűek, látható, hogy Beethoven szimfóniái párban íródtak. Az előremutató és drámai páratlan számúak után, majdnem mindig következik egy megnyugtatóan harmonikus, derűsebb páros számú. Talán a kilencedik után is egy ilyen következett volna. A nagy Hetedik szimfóniaután rögtön nekilátott a Nyolcadiknak, és érdekes, hogy ez lett szimfóniái közt a legrövidebb. A darab lekicsinylő kritikáit Beethoven haraggal utasította vissza, és az értetlenséget annak tulajdonította, hogy a darab kiműveltebb, finomabb, és ezért kevesebben értik. A klasszikus, 18. századba visszahajló formában az első tétel, az Allegro vivace e con brio beethoveni hangszín- és hangsúlyváltásokkal kápráztat, míg azzal a szonáta formában - meglepő módon - nem rukkol elő, a tétel csúcspontját a kidolgozás crescendójával a codába nem tolja át, a téma visszatér, majd csendesen elhal. A következő Allegretto scherzando és Tempo di Menuetto tételek helyettesítik a várt lassú tételt. Az újszerű scherzo hangzása az akkor frissen feltalált metronómra utal, témája pedig Beethoven barátjára, Mälzel-re, az eszköz feltalálójára. A menüett tétel ezzel szemben a múltat idézi - mint Beethoven zenéje általában - a Haydn-i, Mozart-i hagyományra utal, és a scherzóval párosítva a haladás és nosztalgia feszültségét jelenti. Ez a nosztalgiába hajlás további értelmet nyer az utolsó tételben, az Allegro vivace-ban, amely ennek a rövid szimfóniának legterjedelmesebb tétele. Sok zenei megoldást vonultat fel, és Beethoven jegyzetfüzeteinek burjánzó keresései, elképzeléseinek következetes kifejtése is felismerhető benne. Mozart Figarójának udvaronc témáját idézi, és ezzel talán választ ad arra a kérdésre is, hogy paródia-e vagy sem a korábbi menüett tétel anyaga. Az első hangos belépésnél elhangzó híres, mindent megbolygató cisz előrevetíti a tétel hangosabb drámáját, miközben ez a Figaro-téma a megmosolyogtató mégis emberi kicsinyesség színjátékára mutat.