Milyen csoda folytán lépett fel tegnap este egy kiváló magyar zenekar egy helyi koncertteremben egy elsőrangú szólózongoristával? Anyagilag a koncert igen kockázatos volt, mivel a helyszín szerény méretű, és a zenekarnak nincs olyan ragyogó hírneve, amely hatalmas tömegeket vonzana. - Ivan Hewett (The Telegraph)
G Live Guildford
A válasz az, hogy Nagy-Britanniával ellentétben Magyarország valóban büszke a klasszikus zenei kultúrájára, és olyan kormánya van, amely – bár sok szempontból bírálható – legalább hajlandó támogatni egy ilyen turnét. Ezért a klasszikus zene guildfordi szerelmesei hálásak lehetnek, hiszen igazán különleges élmény jutott nekik osztályrészül. A nagy létszámú zenekarnak olyan összetéveszthetetlenül gazdag hangzása van, amely leginkább a közép-európai zenekarokra jellemző. Az együttes rendkívüli energiával játszott, ami sokkal többet jelent a nagy hangerőnél.
Volt valami különleges egyöntetűség a hangok indításában és a zenei megfogalmazásban, a frázisok érzékeny lekerekítésének módjában, mely a szabályszerűség ellentéte. Szemünket és fülünket szüntelenül egyik vagy másik energikus hegedűs vagy fuvolaművész kötötte le.
A pulpituson Keller András, a zenekar zeneigazgatója állt. Eredetileg hegedűművész, és karmesteri technikája nem éppen előkelő látvány. Csodálatos képessége van viszont arra, hogy olyan finoman változtassa a tempót, hogy rezzenéstelenül egyenletesnek tűnjön, míg aztán rá nem eszmélünk, hogy észrevétlenül nyugodtabbá vagy feszesebbé vált.
Ez az est leghosszabb darabjánál, Beethoven Eroicájánál is jól látszott. Az első tétel szélesen, mégis sodróan indult, és mire a mozgalmas középső részhez értünk, úgy éreztük, mintha egy zendülés kellős közepén lennénk. A gyászinduló mintha visszatért volna ahhoz a lassú, méltóságteljes tempóhoz, amelyet a zenekarok eddig követtek, de a dúr-szakaszban könnyedebbé és élénkebbé vált, a mai úgynevezett korhű zenekarok mintájára. Keller egyértelműen olyan művész, aki nem a divatot követi.
Mozart tragikus 40. szimfóniája természetesen klasszikusabb és „görögösebb” volt, a felszín alatt mégis érezni lehetett a tempó drámai rugalmasságát. Bartók 3. zongoraversenyében a zenekar másik oldala kapott szerepet; a fináléban igazi magyar népi tüzet és lendületet láttunk, a középső tétel titokzatos, éjszakai zizegését és dudorászását pedig különleges élvezettel hallgattuk. A szólista, Pierre-Laurent Aimard derűs, természetes jelleget kölcsönzött a betegeskedő zeneszerző hattyúdalának. Hiányzott belőle Schiff András néhány héttel ezelőtti Proms-beli előadásának tragikus, kísérteties jellege, de a maga módján magával ragadó volt.
A Concerto Budapest Szimfonikus Zenekar brit turnéja Londonban, Cheltenhamben és Edinburghban folytatódik.
