A világhírű zongoraművész, Elisabeth Leonskaja, az orosz zongoraiskola élő legendája, Szvjatoszlav Richter egykori kamarapartnere a Concerto Budapest visszatérő vendégeként érkezik a március 8-i Mozart-napra. A magyar közönségről, a bécsi klasszikáról, a tematikus napok jelentőségéről, valamint a zeneművek pontos olvasata és a művészi szabadság között húzódó misztikus feszültségről beszélgettünk.
© Marco Borggreve
– Szinte hazajáró vendégként üdvözölhetjük a Concerto Budapestnél. Mi az, ami vonzza a magyar fővárosban?
– Egyszerűen imádom Budapestet és azt a mélyről építkező zenei tradíciót, ami átjárja a mindennapokat. Itt a zene nem csak díszlet, hanem a város levegője. Minden alkalommal őszinte örömöt érzek, azt, hogy itthon vagyok. A Concerto Budapesttel pedig már régen túlléptünk a puszta szakmai kapcsolaton; értjük egymás legkisebb rezdülését is.
– Március 8-án az együttes egy egész napot szentel Mozart művészetének. Miben ad többet egy ilyen tematikus nap, mint egy hagyományos hangverseny?
– Képzelje csak el, hogy meghívót kap a klasszikus zene Paradicsomába, ahol a közönség és a zenészek együtt lehetnek részesei egy olyan atmoszférának, amely tele van elérhetetlen, már-már égi szépségekkel. Mozart világa ilyen, vagyis a Concerto Budapest tematikus napja nem egyszerűen csak koncertek sorozata. Ha egy egész napot benne töltünk, bizonyosan hat ránk, és utána magunk is másképp látjuk a világot.
– Az Esz-dúr zongoraötösben hallhatjuk önt először, amelyről maga a szerző úgy beszélt édesapjának, hogy ez élete eddigi legjobb műve. Milyen a kapcsolata a darabbal?
– Mozartot minden bizonnyal mélyen megérintette a saját alkotása. Tudjuk róla, hogy képes volt könnyekig hatódni saját áriáinak komponálása közben. Számomra Mozart minden egyes hangjegye a tökéletességet súrolja. Ez a kvintett is ilyen: benne van az alkotói folyamat rácsodálkozása és az a kristálytiszta forma, ami csak a legnagyobbak sajátja.
Elisabeth Leonkskaja és Keller András – fotó: Mudra László
– Keller András szintén gyakran említi, hogy Mozart zenéje mintha visszaadná az elveszett Paradicsomot.
– Ezzel kapcsolatban egyik legkedvesebb mesteremet, a felejthetetlen Végh Sándort szoktam idézni, akitől egyszer a Salzburgi Ünnepi Játékokon megkérdezték: „Maestro, wie machen Sie Mozart?”, mire ő csak annyit felelt: „Hogy én ’csinálnám’ Mozartot? Nem, Mozart tesz engem azzá, aki vagyok.” Ez a mondat az én ars poeticám is lehetne.
– A nap folyamán még két zongoraversenyt is játszik: a drámai „Jeunehomme” koncertet és a derűs, szintén Esz-dúr kétzongorás versenyművet. Hogyan fér meg a mély tragikum és a felszabadult játékosság egyetlen délutánban?
– Mi, szólisták elsősorban zenészek vagyunk, akik történeteket mesélnek, s így természetes, hogy akár egymás után nagyon is különböző karaktereket kell megjelenítenünk. Az Esz-dúr koncert (K. 271) elképesztően rétegzett: tele van virtuozitással és érzelmi viharokkal, miközben a lassú tétele olyan, mint Orfeusz, aki épp most veszítette el Eurüdikét. A kettősverseny, amit Berecz Mihállyal adunk elő, ezzel ellentétben viszont valóban egy tiszta, végtelen sármmal teli párbeszéd.
– Berecz Mihállyal sem most lépnek először színpadra. Hogyan tudná leírni a közös munkát?
– Misivel kapcsolatban három dolgot tudok kiemelni: a tehetsége iránti őszinte tiszteletemet, az abszolút bizalmat és azt a ritka boldogságot, amit egy ilyen nemes lelkű, szerény és a zene iránt végtelenül alázatos emberrel való munka ad. Nem érzem köztünk a generációs szakadékot. A zenében nincsenek évek, csak közös megértés van.
Elisabeth_Leonskaja – fotó: Marco Borggreve
– Egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy Szvjatoszlav Richtertől tanulta meg a legmélyebb érzelmek átadását. Amikor ma fiatalokat tanít, többek között a Concerto Budapest Mesteriskolájában, mit tud átadni a richteri iskolából?
– Nem is tudom, létezik-e egyáltalán olyan, hogy Richter-iskola. Ha igen, akkor az valójában az élet iskolája. Arra tanít, hogy hogyan ismerjük fel a szépséget, a nemességet, a hűséget és a bölcsességet. A legfontosabb, amit tőle lestem el, és amit próbálok továbbadni, az annak a képessége, hogy tudjuk megkülönböztetni a valódit a hamistól, az igazat a felszínestől.
– Richter híres volt a kíméletlen önfegyelméről. Ön hogyan találja meg az egyensúlyt a kottához való szigorú hűség és a művészi szabadság között?
– Sokan azt gondolják, hogy ez ellentmondás, pedig éppen ellenkezőleg. Csakis a zenei szövet tűpontos olvasata és mély megértése adhatja meg nekünk a valódi szabadságot. Ha nincsenek keretek, az ember eltévedhet, ha viszont ismerjük őket, az szárnyakat adhat.
