Fantasztikus, szimfonikus

Kristálytiszta, energikus Bartók, virtuóz zongoraszólista és nagyívű, tüzes Berlioz. Jól kezdődött a Concerto Budapest évada. Csabai Máté kritikája a Concerto Budapest évadnyitó hangversenyéről.

Concerto Budapest nem egyszerűen duplázással kezdte évadát. Szeptember 26-án Fejérvári Zoltán zongoraművészt hívták meg szólistának, másnap pedig Fenyő László gordonkajátékához voltak partnerek. Az első koncertről írunk most, amelyen Bartók Táncszvitje, Dohnányi slágerdarabja, a Hull a pelyhes-variációsorozat és Berlioz Fantasztikus szimfóniája hangzott el.
 
Fejérvári Zoltán
Fejérvári Zoltán
Erős túlzás lenne tehát arról beszélni, hogy ritkaságokat hallottunk, a program mégis ambiciózus volt. A Concerto Budapest, amelynek látható célja a hazai mezőnyben erős helyen pozícionálni magát, úgy játszik Bartókot, hogy az megfelel a modern szimfonikus hangzást követelő hallgatói füleknek is. A Táncszvit Bartók saját meghatározása szerint „költött parasztzene”, s a tiszta forrás is mást jelent, mint amit talán sokan bartókinak tulajdonítanak: egyaránt magába olvasztja a magyar, az oláh, a szlovák és az arab hatásokat. Szabad tehát bátran a műhöz nyúlni. Az első, Moderato tétel fagottszólója éles hangzású, feszes, ahogy Keller András is feszes tempót diktál. Különösen tetszik a Molto tranquilo, melyben a vonósokon pianissimo játszandó hangzatokat a klarinét és az angolkürt mezzoforte, unisono szakítja félbe. A vágyakozó melódia csúcspontját ezen a koncerten a fúvóshangszerek torzított hangja jelezte. Ritkán hallani ilyen erős interpretációt, s ez az egzalált zárótételre is érvényes, amelyben Bartók mesteri kézzel torlasztja a témákat.
 
Dohnányi Ernő kvázi-zongoraversenye, a Változatok egy gyermekdalra humoros darab, de ez nem könnyíti meg az előadók dolgát – sőt. Főleg, ha olyan zongoraművész játssza a szólót, mint Fejérvári Zoltán, aki az első variációtól kezdve felcsípte a tempót. Érezhetően keveset törődött azzal, hogy mennyire tudja követni a zenekar, ez azonban nem vált az előadás kárára. Épp ellenkezőleg, valódi izgalmat teremtett – visszakapta jelentését a szó: zongoraverseny. Fejérvári esetében a virtuozitás kivételes zeneiséggel párosul. Az I. variáció „staccato e leggiero” jelzése legutóbb Kocsis Zoltán felvételét hallgatva nyert számomra hasonlóan sokatmondó értelmet, mint most ezt az interpretációt hallgatva. S számos erénye volt ennek az előadásnak a humoron túl, amely a Brahms-, Wagner-, Schumann- és Debussy-idézetekből fakad. Például az, hogy a romantikus dagály, amely a művet jellemzi, a Passacaglia és a Choral szakaszokban valódi csillogássá válik. Végeredményben ez ennek a szemtelen Dohnányi-darabnak a célja.
 
Ráadásként a zongoraművész Haydn C-dúr fantáziáját adta elő, a 3/8-os, expresszív darabot a szokottnál jóval több humorral és szellemmel – és briliáns belső lüktetéssel. Ilyen előadóktól kéne többet hallgatni Haydnt.
 
A koncert második felében Berlioz Fantasztikus szimfóniája szólt. Rengeteget játszott mű, mégis megunhatatlan. Keller András úgy építette fel a nyitótételt (Rêveries – Passions), hogy mind a tempót, mind a hangzás telítettségét, intenzitását tekintve mérlegen mért. Ez az a szimfónia, amely most, majd’ kétszáz évvel a születése után is modernnek hat, s az előadókat újra és újra a komfortzónájukon kívülre kényszeríti. A Concerto Budapest játékának minden egyes percéből áthallatszik a zenekari tagok kiválósága; hogy mennyire szorosan együtt játszanak a szólamok, gyakran micsoda tere van az egyéniségeknek – ahogy az lenni szokott, főleg a fúvósoknál –, és milyen energiát képes felszabadni bennük a zene.
 
A keringőtétel mutatós futamai jól szóltak a hárfákon és a fúvósokon. Kíváncsi voltam, lesz-e diminuendo a tétel végén (Kirill Petrenkótól hallottam így, épp, hogy az utolsó ütemet érintette, lenyűgözött!), nem volt; állítólag túl modoros már az ilyesmi. A harmadik tételben nem a színfalak mögül szólt az oboa, kár, hogy egyre gyakrabban fosztják meg Berliozt ettől a pionírhoz illő találmányától. A szimfónián végigvonuló vezérmotívum, az „idée fixe” dallama után felzúg a vihar, és megszólalnak a timpanik. Berlioz óta eltelt két évszázad, és a zenekari ütőhangszerek szerepe is megváltozott. S hogy ez milyen jót tett az így létrejött hangzásnak, azt csak az tudja, aki hallotta, milyen korszerű hangzást remélve csaptak rá a bőrre ennél a szakasznál a Concerto muzsikusai.
 
Az utolsó két tétel bizonyára a romantikus zeneirodalom egyik legőrültebb negyedóráját jelenti. Berlioz a kivégzőhelyről egy vad boszorkányszombatra viszi a hallgatót, valami kopár hegyre, haláltáncot járni. Az biztos, hogy ezen az előadáson a klarinétszólam jutalomjátéknak érezte a Dies irae-szakaszt megelőző Allegrót. Keller András tempóit illetően pedig a „minél sebesebb, annál jobb” elve érvényesült, ami mindenképpen hatásos finálét jelentett.