A Concerto Budapest júniusi debütálásának az Egyesült Királyságban komoly visszhangja volt mind a nemzetközi, mind a magyar sajtóban. A legjelentősebb művészeket és zenekarokat képviselő IMG Artists UK által szervezett turné a londoni Cadogan Hallban kezdődött, majd Guildford, Basingstoke, a legendás Birmingham Symphony Hall, valamint a manchesteri Bridgewater Hall után az edinburgh-i Usher Hallban zárult. A Mozart Planet blogon az olvasók természetesen személyes élmények, gondolatok megismerése által kerülhetnek közelebb a magyar klasszikus zenei élet kiemelkedő művészeihez, együtteseihez, eseményeihez, így az Egyesült Királyságból nemrég hazaérkező Keller Andrást is saját tapasztalatairól kérdeztük.

– Óriási visszhangot váltott ki a turné, számtalan elismerő kritika jutott el a magyar olvasókhoz is. Hogyan élte meg a koncertsorozatot zeneigazgatóként és művészként?

– Veszélyesen kezdődött a turné, mert a zenekar egy része nem érkezett meg időben Londonba. Sajnos a közbeszerzési törvény megnehezíti egy ilyen nagy létszámú csapat utaztatását. Mire az eljárás lezajlott, addigra már átszállással is alig volt elérhető jegy. Ráadásul ezekben a napokban volt a királynő platinajubileumi ünnepsége, egész Európa légi közlekedése megbénult. Három különböző útvonalon, Párizs, Amszterdam és Frankfurt irányból, három átszállással tudtunk végül menni, ami komolyan veszélyeztette magát a turnét. A Frankfurtból induló gép meg sem várta a budapesti gép leszállását, így nagyon sok muzsikusunk került kiszolgáltatott helyzetbe. Egy ideig úgy tűnt, hogy nem tudjuk a londoni koncertet megtartani, mert két nappal később tudtak volna csak járatot biztosítani a zenészeinknek. Óriási harcok árán, egynapos késéssel, csomagok nélkül ugyan, de végül mindenki megérkezett nem sokkal a koncert előtt a Cadogan Hallba. Ilyen hányattatások és izgalmak után nagy élmény volt számomra a zenekar fantasztikus játéka, morális tartása. 

Az, hogy mi ott a nehézségek ellenére ilyen színvonalon helyt tudtunk állni, az annak a magyar szívnek, és lelkierőnek volt köszönhető, amivel az együttes minden egyes tagja hazánkat képviselni akarta.

A londoni közönség rajongó ünneplése végül mindent elfeledtetett velünk, így a kalandos odautazás „happy enddel” végződött, hisz a turné hatalmas sikerrel indult.

– Melyik koncertet emelné ki, ha választania kellene?

– Szakmai tekintetben érzésem szerint a legjobb az utolsó két koncert volt. A manchesteri és az edinburgh-i koncert megkoronázta a turnét. A zenészekből áradó odaadás és öröm mind hozzásegített ahhoz, hogy hálával és büszkeséggel gondolhassunk vissza az Egyesült Királyságban töltött hétre.

– Mik az elkövetkezendő tervek? Lesz folytatása a turnénak?

– Még haza sem érkeztünk, amikor felhívtak, hogy az IMG 2023 szeptemberére ismét visszahívta a zenekart. Azóta el is kezdődtek a tárgyalások, és jövő ősszel ott kezdjük az évadot. Van több külföldi meghívásunk: januárban lesz egy nagy Egyesült Államok-beli turné, ősszel Törökországban szereplünk, tavasszal pedig Eötvös Péterrel Ligeti 100. születésnapját ünnepelhetjük a Kölni Filharmóniában. Ennek különösen örülök, mert nagyon sokszor léphettem fel ebben a csodálatos teremben, melyhez nagyszerű emlékek fűznek. A kilencvenes évek elején itt adtuk elő első ízben Bartók hat vonósnégyesét a Keller Quartettel. Jövő ősszel, 2023 októberében pedig egy nagy távol-keleti turnén veszünk részt, ami egy bangkoki koncerttel kezdődik.

– Mi alapján állította össze a mostani turné repertoárját?

– Mivel ez a turné egy debütálás volt, olyan műveket választottunk, melyeket mindenkitől lehet hallani. Nem különlegességeket és ritkaságokat, hanem olyanokat, amiket a legnagyobb zenekaroktól és a legnagyobb karmesterekkel naponta hallhat a közönség, hiszen véleményem szerint egy zenekar akkor jó, ha a repertoár nagy darabjait hitelesen és érvényesen elő tudja adni. A koncerteken két jelentős mű is volt, ami eleve szokatlan, hisz egy műsor általában egy nagy műre szokott koncentrálni. Bartók Concertója, Beethoven V. szimfóniája, és köztük Mozart „Nagy” A-dúr zongoraversenye Angela Hewitt szólójával pazar műsornak ígérkezett. Bartók és Beethoven csodálatosan megállja a helyét egymás mellett, Mozart pedig minden helyzetben tökéletes választás. A londoni koncertünkön miután az első részben eljátszottuk Bartók Concertóját, olyan fergeteges ünneplésben részesült a zenekar, hogy az teljesen felszabadított minket. A második részben ez csak fokozódott, úgyhogy az V. szimfónia után vagányságból eljátszottuk a II. szimfónia fináléját is, majd Brahms V. Magyar táncával háláltuk meg a közönség szeretetét. Ez így nyilván óriási megmérettetés volt, és mindenképpen elmondhatjuk, hogy sikeresek voltunk benne.

– Számos elismerő kritika született a turné kapcsán. Hogyan viszonyul ezekhez?

– Őszintén szólva a kritikákat nem annyira olvasom, de ennek okát kifejteni egy igen hosszú téma lenne, amiről egyszer majd szívesen beszélek. Az én legerősebb és legnagyobb kritikusom a feleségem (Kaczander Orsolya, a zenekar szólófuvolistája – a szerk.). Ő mindig elmondja nekem, mit nem csináltam jól, ami persze először rosszulesik, de aztán megpróbálok változtatni rajta. Nem érdemes becsapni magunkat. Néhány napja az egész ország örömében nevetett és sírt egyszerre, amikor Milák Kristóf, csodálatos úszónk nyilatkozott, hogy milyen szörnyen úszott, miközben világbajnok lett, pedig a lényeget mondta el: az embernek önmagához kell mérnie saját magát. És hiába a jó eredmény, ha nem úgy sikerült az előadásom, ahogy szeretném, akkor azon nekem változtatnom kell. Ez a legfontosabb. Tehát Milák Kristóf óriási példakép lehet mindannyiunknak, hisz világklasszis sportoló létére kritizálni merte saját magát, pedig nyilván nagyon örült az aranyéremnek. Legyen ez iránymutatás mindannyiunk számára.

– Tapasztalataim szerint, ha vannak a tökéletességhez közelítő pillanatok egy előadáson, akkor már megérte a koncerten részt venni előadóként és közönségként egyaránt. Ilyenből gondolom volt több is a turné alatt.

– Voltak csodálatos pillanatok, de számomra a legnagyobb öröm, amire az egész munkám szorítkozott, és amely tekintetben nagyon sok pozitív visszhangot kaptam, hogy

ez a zenekar úgy játszik, mint egy kamaraegyüttes.

Egymás játékára reflektálva inspirálják egymást a zenészek. Nem parancsokat hajtanak végre, hanem kommunikálnak, beszélgetnek egymással a hangjaik által, és szerintem ez a csodája, ez a lényege a szimfonikus játéknak. Amikor ilyen módon zenélnek a zenészek, az ad egy plusz élményt, amivel még nagyobb örömöt lehet okozni a közönségnek. Olyan nyelven szólalnak meg, amit mindenki ért, mégis van benne valami varázslatos.

– Éppen ehhez kapcsolódóan találtam egy kritikát a Times hasábjain: „Keller új életet lehelt egy 1907-ben alapított zenekarba, amely az átvétele óta eltelt 15 év alatt alakította ki jelenlegi arculatát. Az ő elképzelése szerint a szimfonikus zenekar olyan, mint egy 80 fős kamaraegyüttes, amelynek tagjai (képletesen) úgy énekelnek együtt, mint egy polifonikus kórus. Tiszta, érthető, pengeéles dirigálása elősegíti ezt a megközelítést, a hangsúlyt a zenészek közötti interakciókra helyezve, akiknek gyakori mosolya egyetértésükről árulkodik.” Rebecca Franks – The Times

– Több kritikában is kiemelték ezt, aminek külön örülök, mert ezen munkálkodom hosszú évek óta.

– Akkor elmondhatjuk, hogy beérett ez a munka, hisz a közönség is érzi a zenekar játékmódjának egyediségét.

– Ez a munka végtelen. Mindennap új feladatok és kihívások várnak ránk.

Abban hiszek, hogy egy zenekarban minden muzsikus szívére, lelkére szükség van ahhoz, hogy a darabok életre keljenek.

Ha hisznek benne, hogy ők főszereplői a zene megszületésének, akkor ez egy jó csapat és egy jól működő együttes.