A kéziratot általában romantikus elbeszélésként értelmezik, de egyedisége és időzítése sejteti a történet mélyebb, valós tartalmát. Schubert saját családjában alapvetően az idegenség érzésével, valamint fájdalmas megfelelési kényszerrel küzdött, hisz kapcsolatát apjával a tőle való függőség uralta. Nemcsak az apja házában élt hosszú éveken át – felnőttként is -, hanem az ő iskolájában tanított, édesapja foglalkozását űzve. Mindez persze nem tudatos döntés volt Schubert részéről, hanem pusztán szükségszerűség, melynek szorításából többször is megpróbált kiszabadulni, ahogy ezt az álomban is kifejezte.

Tíz évvel Schubert halála után bátyja, Ferdinand az eredeti kéziratot Robert Schumann-nak ajándékozta, aki azt folyóirata, a Neue Zeitschrift für Musik 1839. február 5-i számában kommentár nélkül publikálta:

„Egy voltam a sok testvér közül. Jóságos apánk és anyánk volt, és mély szeretetet éreztem mindannyiuk iránt. Egy nap apám elvitt minket egy lakomára, ahol a testvéreim vígan mulatoztak. De én csak szomorkodtam… Apám ekkor odajött hozzám, és azt mondta, hogy kóstoljam meg a csodálatos ételeket, ám én képtelen voltam… Erre apám haragjában száműzött engem a szeme elől. Sarkon fordultam, a szívem megtelt az engem eltaszítók iránt érzett végtelen szeretettel, és elvándoroltam egy távoli országba… Évekig a legmélyebb szeretet és bánat között vergődtem. Aztán jött a hír anyám haláláról. Visszasietettem, hogy meglátogassam, és apám a gyászban megenyhülve nem akadályozta meg a visszatérésemet. Láttam, hogy (anyám) holtan fekszik, és könnyek potyogtak a szememből. Gyászolva követtük őt a sírnál, és a koporsó lassan elsüllyedt. Ettől kezdve ismét otthon maradtam. De egy nap apám ismét elvitt kedvenc kertjébe, és megkérdezte, hogy tetszik-e nekem. Nem tetszett, de nem mertem válaszolni. Akkor másodszor is megkérdezte, még türelmetlenebbül, hogy tetszik-e a kert. Remegve mondtam neki, hogy „nem”. Erre apám megütött, én pedig elszaladtam… Másodszor is hátat fordítottam, és a szívem még mindig tele volt szeretettel azok iránt, akik megvetettek. Újra messzi tájakra vándoroltam. Hosszú, hosszú éveken át énekeltem dalaimat,

de mikor szerelmes dalra vágytam, bánattá változott, és amikor a bánatról akartam énekelni, az szerelemmé változott.

Így hát szerelemre és bánatra osztódtam. Aztán megjelent előttem egy jámbor lány, aki éppen akkor halt meg. Egy kör alakult ki a sírja körül, melyben fiatalok és öregek bolyongtak, mintha örök boldogságban lennének. Halkan beszéltek, hogy ne ébresszék fel a lányt. A mennyei gondolatok mint fényes szikrák szüntelenül pattogtak ki a szűz sírjából, és a fiatalokra hullva lágy hangokat adtak. Én is arra vágytam, hogy ott sétáljak, de az emberek úgy mondták, csak csodával lehet belépni abba a körbe. Én mégis előre mentem, lassan és áhítattal, tekintetemet a sírkőre szegezve. Mire magamhoz tértem, már bent voltam a körben, melyből a legszebb dallam szólt. Az örök boldogság teljességét éreztem egyetlen pillanatnyi térbe sűrítve. Láttam apámat is, szeretettel és megbékélve. Átölelt karjaival és sírt. De én még jobban sírtam…”

Ez a ceruzával papírra firkantott álom a mai napig foglalkoztatja a zenetudósokat éppúgy, mint az irodalmárokat, vagy pszichológusokat. Rengeteg értelmezés látott napvilágot, melyek túlmutatnak az egyértelmű önéletrajzi párhuzamokon. Arnold Schering, az ismert zenetörténész volt az első, aki 1938-ban párhuzamba állította Schubert álmát a „Befejezetlen” szimfóniával, az időbeni egybeeséseket, és a két mű szerkezeti és hangulati hasonlóságát alapul véve. Véleménye szerint a „Befejezetlen” szimfónia önmagában teljes egész, és a mű kéttételes szerkezete összhangban áll Schubert álmának kétrészes jellegével. Az első rész Schering szerint „az apai házban szerzett két élményről (Schubertet kétszer is elűzték a szülői házból) és az anyja haláláról szól; a második részben a szerző elhagyja a valóság birodalmát, hogy egy transzcendens szférában találjon vigaszt és átlényegülést. Az első a személyes földi szenvedés, a második a mennyei látomás”.

Nyilvánvaló, hogy Schubert a fennmaradó két tételt is meg akarta komponálni. A harmadik tétel (Allegro) azonban húsz ütem után megszakad a partitúrában. Schering erről így vélekedett: „Schubert rövid gondolkodás után rájött vállalkozása reménytelenségére, és félretette a tollat: […] Nem volt már mit befejezni, hiszen mindent elmondott! […] A mű nem befejezetlen maradt, hanem befejezetlenül hagyták!” (A. Schering: „Franz Schubert h-moll szimfóniája és annak Titka”, Würzburg 1939)

Franz Schubert korai halála ellenére rendkívüli örökséget hagyott ránk. Január 28-án a Zeneakadémián három koncerten tehetünk eleget a felszólításnak: „Hallgassunk Schubertet!”, hisz a Concerto Budapest Franz Schubertnek szentelt tematikus napján a „Befejezetlen” h-moll és a „nagy” C-dúr szimfónia, a Pisztráng-ötös, valamint A Halál és a lányka vonósnégyes mellett a szerző gazdag daltermésének gyöngyszemeit is meghallgathatjuk olyan fantasztikus művészek előadásában, mint Juliane Banse, Baráti Kristóf, Abouzahra Amira, Rozsonits Ildikó, a Keller Quartet és Maxim Rysanov.

„Wer vermag nach Beethoven noch etwas zu machen?” (Ki merne Beethoven után bármit is csinálni?) – tette fel Schubert a kérdést Beethoven halálát követően. A válasz természetesen abban a zenében rejlik, melyet maga Franz Peter Schubert az általa istenített mester, Ludwig van Beethoven halála után írt. És bár életében nem kapta meg az elismerést, amit érdemelt volna, hiszen eredeti hangja, újszerű muzsikája nem volt könnyen érthető vagy besorolható a kor embere számára, gyönyörű zenéje, bensőséges lírája és drámai látomásai napjaink egyik leggyakrabban hallgatott zeneszerzőjévé emelték a mestert. Nemhiába kiáltott fel így a legenda szerint Beethoven a halálos ágyán:

„Valóban az isteni zsenialitás szikrája lakozik Schubertben!”