Május 9-én 19 órakor a Zeneakadémián Eötvös Péter és a Ligeti Ensemble ad koncertet. Már megszokhattuk, hogy az együttes koncertprogramjai korunk zenéjének legjavából válogatnak, s általában találni a műsoron egy-egy bemutatót is. Eötvös Péterrel beszélgettünk a darabokról, a zenei befogadásról, de szóba került a kozmosz is. Szatmári Róbert interjúja.
Gyakran mondják Önről, hogy vizuális beállítottságú zeneszerző. Ön is így gondolja? Miben ragadható ez meg?
Sohasem vezényelek kotta nélkül, mert nincs zenei memóriám. (nevet) Egy partitúra oldal látványa és a belső hallásom kétféle viszonyban áll egymással: vagy látom a kottát és annak a komplex hangzása megjelenik a belső hallásomban, vagy fordítva: amit zeneszerzőként a belső hallásommal hallok, azt írom le ceruzával a papírra, ami attól kezdve látvánnyá válik, tehát megint hallom. Számomra nagyon hasznos ez a jelenség, mert így mindig tiszta fejjel tudok komponálni, nincs benne "más" zene, csak az, amire éppen én gondolok.
Korábban nyilatkozta a műveire utalva viccesen, hogy „csak ne hallgassák sokat, mert elkopnak.” Mi az, ami frissen tarthat egy (kortárs) zeneművet?
Korunk hibája a túl sok reprodukció. A művészeti alkotásokkal való találkozásnak három fázisa van: az első a rácsodálkozás, az ismeretlennel való találkozás öröme. Ha ez pozitívan hat, akkor szeretnénk még részletesebben megismerni, tehát újból találkozunk vele, a tudásunk gazdagabb lesz. A zene esetében ennek a határa a mű komplexitásától és újabb és újabb előadók karakterétől függ. Ezután kezdődnek az ismételgetések, ami már csak a kényelmet szolgálja, amikor már nem kell felfedezni semmit, csak háttér lesz belőle. Ez árt minden alkotásnak, elkopik, pont a lényege vész el.
Mind a mai napig foglalkoztatja a kozmosz, mint téma és a honnan jöttünk kérdésköre?
Igen, a két dolog összefügg egymással. Gagarin repülése óta alaptémám a kozmosz, és laikus módon próbálom végig gondolni azt az utat, ahogy a fizikai és kémiai komponensek bizonyos arányainak következtében eljutottunk a földi élet mai formáihoz. Ilyen szempontból gyönyörű korban élek, mert a kozmosz megismerésének lehetősége az utóbbi 60 évben ugrásszerűen megnőtt.
Hogyan állították össze a koncert programját? A „színházjellegen” kívül van-e más is, ami összeköti az egyes darabokat?
Korunk zenéjének két klasszikus szerzőjét Durkó Zsolt és Pierre Boulez képviseli, mindkettő hat hangszerre írt kamarazenéjével. Két élő szerző, Harrison Birtwistle és jómagam nagyobb együttessel a műsor "súlypontját" képviselik. Amíg Durkó és Boulez műveit akár csukott szemmel is lehetne hallgatni és csak a hangzására és struktúrájára koncentrálni, addig a két másik mű valóban a látvány határait súrolja: a táncos jellegű Secret Theatre hallgatása közben különböző ismert figurák: Harlekin vagy Salome táncát láthatjuk magunk előtt, addig a Shadows- ban, az Árnyékokban a szólisták és a különböző hangszercsoportok „árnyékviszonyai” alakulnak ki: a fuvola árnyéka az öt fafúvós, az ő árnyékuk a vonósok...és így tovább.
A Ligeti Ensemble korábban már előadta a Shadows-t. Most karmesterként áll a zenekar előtt. Mondana pár szót az együttműködésről?
Eddig csak hallgatóként csodáltam a Ligeti Ensemble koncertjeit, most első alkalommal vezényelem a sok kitűnő muzsikust. Az eddigi három próbanap nagyon pozitív benyomást tett rám az Ensemble felkészültségéről, nyitottságáról, fegyelmezettségéről. A Ligeti Ensemble helye a világ vezető együttesei között van.
Fotó: Csibi Szilvia, Müpa Budapest
