A Concerto Budapest december 20-i, a Papagenón élőben közvetített karácsonyi koncertjének meghívott vendége Berecz Mihály zongoraművész, aki Beethoven G-dúr zongoraversenyét adja elő a nagyközönségnek Keller András vezényletével. A művészt a családról, a karácsonyról, és természetesen a közelgő koncertjéről kérdeztük.

– Sok művésznél könnyen visszakövethető a családban a „tehetség genetikája”. A Berecz család is bővelkedik művészekben. Mesélj nekünk a zenével való első találkozásodról!

– Alapvetően népzenén nőttem fel. Az első hangszerem az ütőgardon volt, ami egy ritmushangszer, és kétéves koromban kezdtem el rajta játszani. A zenét egészen pici koromtól édesapám meséi keltették számomra életre. Mivel édesapám, Berecz András foglalkozását tekintve ének- és mesemondó, különleges ajándéka volt az életnek, hogy kisgyermekkoromtól mesékkel körülvéve hallgathattam akár a legösszetettebb klasszikus műveket. Bartók Cantata Profana című műve a kilenc csodaszarvas meséjével kötődött össze bennem, ugyanúgy, mint Kodály Háry szvitje Háry János történetével, de mondhatnám akár a Négy Évszakot Vivalditól, hisz édesapám minden zenéhez, minden műhöz tudott mesét kitalálni.


^{Berecz András és Misi, fotó: Aimee Birnbaum}

– Édesapádról nekem is van egy emlékem. Huszonéves koromban meghívtuk egy egyetemi társaságba. Lehettünk úgy nyolcvanan-százan, fogalmunk sem volt, mi fog történni. Leült egy székre és egyszerűen mesélni kezdett. Mai napig él bennem az az áhitat és a gyermeki öröm, amit akkor éreztem. Pillanatok alatt elvarázsolt bennünket. Felejthetetlen találkozás volt. Mit jelent számodra művészként az, hogy ilyen közegben nőttél fel?

– A népzenéhez és a klasszikus zenéhez fűződő kapcsolatomat alapvetően meghatározta, hogy művész házaspár gyermekeként láttam napvilágot. Édesanyám, Jávorka Lilla ugyanis néptáncos. Igaz, hogy ő születésemtől kezdve a mi nevelésünkre tette fel az életét, mégis a szellemiség, amit mindketten képviseltek és képviselnek ma is, egy tőről fakad.

– Négyen vagytok testvérek, ugye?

– Igen. A bátyám, Berecz István néptáncos és koreográfus, a nővérem, Katalin most otthon van három pici gyermekkel, az öcsém, Márton pedig a filmművészet irányába fordult. A gyerekkoromra visszagondolva a zene és a humor a kezdetektől központi szerepet játszott az életünkben.

A képekben, történetekben való gondolkodás mostanában kezd bennem erőteljesebben jelentkezni. Mintha édesapám nyomdokain járnék!

– Megjelenik ez a Beethoven zongoraverseny játéka közben is?

– Igen. A lassú tételben Beethoven több kortársa Orfeusz és Euridiké történetét vélte felfedezni, ez a gondolat engem is megfogott. Orfeuszt nem engedik be az alvilágba, és ő a gyönyörű énekével és hárfajátékával megszelídíti és elaltatja a fúriákat. Azt is belehallom, ahogy a tétel vége felé Orfeusz a figyelmeztetés ellenére visszanéz, és Euridikének emiatt vissza kell térnie az alvilágba. Az első tétel számomra már ennek a történetnek az előrevetítése. A legelső akkordban – mintegy hárfajáték-szerűen – rögtön megjelenik a görög tragédiák emelkedett hangja.

– Térjünk még vissza kicsit a gyermekkorodhoz. Hogyan jött elő a zongora mint hangszer?

– Megharcoltam érte! Hegedülni kezdtem, csak két év múlva szerettem bele a zongora hangjába, Kocsis Zoltán lemezeit hallgatva. Zongorákat rajzoltam, amiket szüleimnek célzásképp a hűtőre ragasztottam. Végül Major Edit nénivel, az első zongoratanárommal való találkozás adta meg a végső lökést és rövid időn belül egy zongora terpeszkedett a nappalinkban. Igaz, a hegedűt se tettem le végleg: még tíz évig folytattam párhuzamosan a zongorázás mellett.

– Mit ad egy zongoraművész számára az, hogy tíz évig komolyan hegedül?

– A zongorán, miután egy hang megszólalt, mi már semmit sem tudunk rajta változtatni, fokozatosan elhal. Hegedűn ez nincs így, ezért ilyen szempontból a vonóshangszerek sokkal közelebb állnak az emberi hanghoz. A zenekari játék pedig a belső szólamok hallgatására nevelt, nem beszélve a közösségi élményről, ami nekünk zongoristáknak sokszor kimarad…

– Ha már a közösségi élményről beszélünk, a Concerto Budapesttel nem először lépsz fel. Milyen élmények fűznek téged Keller Andráshoz és a zenekarhoz?

^{Berecz Mihály és Keller ANdrás, fotó: Benkő Sándor}

– Velük mindig öröm a muzsikálás! Olyan fokú az együtt zenélés, a közös jóra való törekvés, hogy ritkán tapasztalok ehhez hasonló légkört. Nemrég egyik kedves mesteremmel, Elisabeth Leonszkajával adtak koncertet, aki lelkesen hívott az első próba után: „Ez a zenekar őszintén szereti a zenét!” A sors úgy adta, hogy már gyerekkoromban is Keller András koncertjeire jártunk. Vele hallottam például Beethoven III. és VI. szimfóniát életemben először, vagy Bartók II. zongoraversenyét Ránki Dezső szólójával. Ezek a koncertek mind életre szóló élménnyel ajándékoztak meg!

– A következő közös koncerteteken Beethoven IV. G-dúr zongoraversenyét játszod a Zeneakadémián. Mit jelent számodra Beethoven zenéje?

– Zongoristaként egész életünket végig kíséri Beethoven zenéje. Bevallom, nehezen barátkoztam meg vele. Kezdetben Haydn és Mozart világa sokkal közelebb állt hozzám. Talán a III. Leonóra nyitány volt, ami megnyitotta számomra a kapukat a műveihez. Beethoven rendkívül sokat vár el az előadótól. Egy rosszul előadott késői vonósnégyes például egy életre elveheti valaki kedvét Beethoventől. Ha viszont alázattal és elmélyült munkával közelítünk hozzá, katartikus élményt nyújt. 

Beethoven improvizáló művész volt. Koncertjeire akkor fogytak a jegyek leginkább, ha rá volt írva a műsorra: Beethoven improvizál.

Ez a zongoraverseny is rögtönzés-szerűen indul: meglepő módon a zongoraszólóval. Ezelőtt elképzelhetetlen volt az ilyesmi!

– Most, hogy erről beszélgetünk, kezd bennem összeállni az a feszültség, ami egy improvizációhoz szokott zeneszerzőben rejtőzhet, amikor le kell jegyezni a műveit.

– Igen. Ráadásul Beethoven rendkívül szigorú utasításokkal látta el a műveit. Minden apró részlet nagyon fontos volt számára. Zenéjének természete azonban az improvizációból fakad és ez nem csak a zongoraműveire igaz. 32 zongoraszonátájának nagyrésze inkább egy rögtönzött ötletből bontakozik ki, mintsem egy konkrét dallamból. Talán a legjobb példa az op. 31 Esz-dúr szonáta, amely egy eleve szokatlan akkorddal indul: ez a különös motívum számomra olyan, mint egy megkomponált kérdőjel. Teljesen visszaadja az improvizáció hatását! Nagy kihívás ezt megfelelőképpen megszólaltatni.

– Kicsit visszakanyarodunk megint a családhoz, hiszen ez a koncert a Concerto Budapest Karácsonyi koncertje lesz, és a karácsony családi ünnep. Hogyan készülsz a karácsonyra?

– A karácsony nekünk a befelé fordulásról szól. Nem veszünk drága ajándékokat, és nincs kivilágított rénszarvas a tetőn. A nővéreméknél ünnepelünk, mindannyian együtt, hiszen ott vannak a gyerekek, és az ő csillogó szemüket látni mindennél nagyobb öröm. Ilyenkor több időt töltünk egymással. Művészként is igyekszem befelé fordulni, készülök a tavaszra, ami nagyon sűrű lesz. Most a „magányos” gyakorláson van a sor, amit szintén nagyon szeretek! Örömteli „munkás” ünnepek várnak rám, és boldog vagyok, hogy ezzel a Karácsonyi koncerttel kívánhatok Áldott Karácsonyt az embereknek.

Az interjút Bojta Zsuzsa készítette.
Nyitóképen Berecz Mihály, fotó: Zsugonits Gábor

^{A Mozart Planet a Papageno.hu oladalon hetente megjelenő blogunk.}