KAPCSOLATOK Pierre-Laurent Aimard és a Concerto Budapest tagjainak kamarakoncertje a Zeneakadémián - Csengery Kristóf kritikája

Bartók életműve organikus egész, a zeneszerző legtöbb alkotása nagyobb szellemi tervbe illeszkedik, logikus fejlődésfolyamat része. A két hegedű-zongora szonáta (1921, 1922) olyan ebben az œuvre-ben, mint egy sziget vagy zárvány: pontosan értjük, miért keletkeztek, de magukban állnak, nincs folytatásuk. Bartók ebben a két műben kerül legközelebb a schönbergi gondolkodásmódhoz, hangzásvilághoz, gesztusrendszerhez. A század nagyjai közül ketten voltak, akik különleges intenzitással elgondolkodtatták, akiknek az életművére reflektálnia kellett. Egyikük Stravinsky, az ő zenéjének hatásáról tanúskodik a 2. zongoraverseny (egyrészt A tűzmadár idézetével, másrészt a neobarokk motorizmussal), a másik alkotó Schönberg, akinek szellemi jelenlétét sejtetik a két hegedű-zongora szonáta elvont hangulatai, ágas-bogas dallami gesztusai.

Pierre-Laurent Aimard (1957) és a Concerto Budapest művészi közösségét alkotó muzsikusok kamaraestjének első számaként a 2. szonáta hangzott el Keller András és a világklasszis francia zongoraművész nagyszerű közös produkciójában. Keller gazdag és sokszínű hangon, virtuózan hegedült, deklamációjában érvényesült a kettősség, amely Bartók művének egyik fontos jellegzetessége: a népies dikció és a modern zenei beszédmód keveredése. Aimard remek partnerként elfogadta, hogy az e műfajba tartozó modern művek között meglehetősen ritka módon Bartók 2. hegedű-zongora szonátája nem két egyenrangú partnerre számít: a zongorának inkább kísérő szerepet szán a hegedű szenvedélyesen ágáló szólama mellett. Nagy erejű, remek indulatoktól fűtött, sodró lendületű előadásban kelt életre a ritkán hallható kompozíció.

Logikus, hogy a Schönbergre reflektáló Bartók után maga Schönberg szólalt meg a koncert második számában: egy zenetörténeti jelentőségű alkotás, a keletkezése idején nagy vihart kavart 1. kamaraszimfónia, mégpedig nem az eredeti, 1906-ban keletkezett, tizenöt hangszerre fogalmazott változatban, hanem abban a hegedűt, fuvolát, klarinétot, csellót és zongorát foglalkoztató kvintett-hangszerelésben, amelyet Schönberg tanítványa, barátja és pályatársa, Anton Webern készített el a műből (a zeneszerző biztatása nyomán) – éppen 1922/23-ban, vagyis a Bartók-szonáta keletkezésével egyidőben. A Kamaraszimfónia nagyon nehéz játszani- és hallgatnivaló, emellett emblematikus mű, a 20. századi modern zene formálódásának egyik fontos pillanata, ezt jelzi szinte kiáltványszerűen a darab elején a provokatív emelkedő kvart-torony, amely a kompozíció egyik jelképe lett. A rendkívül komplex zene megszólaltatása még a legnagyobb tapasztalatú és rutinú muzsikusok számára is jelentős feladat, annál fontosabb erény, hogy Keller András (hegedű), Kaczander Orsolya (fuvola), Klenyán Csaba (klarinét), Fenyő László (cselló), valamint Pierre-Laurent Aimard nemcsak a bonyolult szólamszövetet tárta elénk hitelesen, de átlelkesítette és felforrósította a zenét, az erősen intellektuális művet olyan közvetlenséggel ruházva fel, amely magával ragadta a hallgatót, és a keletkezése idején igen modern, sőt, még ma is nehezen birtokba vehető zenét közvetlennek, szépnek (olykor kifejezetten hagyományosnak!) és közlékenynek mutatta.

Schönberg után a második részben Brahms: vélhetnénk, ez nem volt logikus választás. Aki azonban ismeri Schönberg életművét és gondolkodásmódját, tudja, milyen fontos inspirációval szolgált számára a nagy előd (akivel huszonhárom éves koráig egy városban élt), s hogy Schönberg Brahmsot a közvélekedéssel ellentétben újat kereső, modern zeneszerzőnek tartotta, ezért is írta róla a zeneszerző halálának fél évszázados évfordulóján, 1947-ben Brahms, a progresszív című meghatározó tanulmányát. Az f-moll zongoraötösben Pierre-Laurent Aimard társául a Keller Quartet szegődött, a vonósnégyesben a primárius Keller András mellett ezúttal Kokas Katalin (2. hegedű), Szűcs Máté (brácsa) és Fenyő László (cselló) muzsikált.

A tolmácsolás egyik nagy erénye – a mindenki részéről tapasztalható perfekt szólamtudáson és a virtuóz hangszeres kivitelezésen kívül – az az érzékenység volt, amellyel a muzsikusok felszínre segítették a darab kettős értelemben vett szimfonikus kamarazene jellegét, egyfelől híven szolgálva azt a zeneszerzői szándékot, amellyel Brahms ebben az opusában az öt zenésztől újra és újra a zenekari erősségű (szimfonikus) hangzás mámorosan dús zengését várja el, másfelől arra is méltón irányítva a figyelmet, hogy a kvartett és a zongora viszonya nem az alá-fölérendeltség értelmében alakul. Nem a zongorát kísérte a négy vonós, hanem a szólamok mozgása minduntalan átszőtte egymást, bújócskázott, az egyenrangú egymásra utaltság szellemében. Az f-moll zongoraötös igen nehéz billentyűs szólama olyan művésznek való, aki nemcsak hangszerét uralja diadalmas biztonsággal, de magasrendű gondolkodású, intellektuális művész is – Pierre-Laurent Aimard eszményi választásnak bizonyult a feladatra. És még egy élmény: a Keller Quartet tagjai minden motívum, dallam, ritmusképlet, sőt, minden hang felé figyelemmel fordultak, olyan odaadással és élvezettel merülve el a zene hullámaiban, amely a hozzájuk hasonló, több évtizedes pályát maguk mögött tudó vérprofik esetében ritkaság.

Fotók: Steirer Máté

Az eredeti megjelenés a Revizoronline oldalán IDE kattintva érhető el.