Keller András: „A nemzeti zászlót nem kívül, hanem belül hordom”

Idealistaként az az álma, hogy minden településnek saját zeneiskolája legyen, éneklő gyerekekkel és elhivatott tanárokkal. Idén, a márciusi nemzeti ünnepen Kossuth-díjjal tüntették ki Keller Andrást, a Concerto Budapest karmesterét, a Keller Kvartett alapító hegedűsét, most, augusztus 20-án pedig át is vette az elismerést.

– Szívből gratulálok a Kossuth-díjhoz!

– Köszönöm szépen!

– Találkoztam olyan véleménnyel, miszerint ön már a Keller Kvartett szárnyalása idején megérdemelte volna az elismerést. Hogy tartja számon, a hegedűművészé vagy a karmesteré a díj?

– Én muzsikus vagyok.

– Akkor úgy kérdezem: a Concerto Budapesté is?

– Az én Kossuth-díjam elsősorban a családomé, akik minden nap nagy áldozatokat hoznak a munkámért, aztán a tágabb családomé: a kvartetté és a zenekaré. Azoké, akikkel együtt vagyok az életben.

– Gyakran hangsúlyozza a magyar zenei hagyomány fontosságát, amelynek része Ligeti György, Kurtág György, Bartók és Kodály.

– A mi zenei hagyományunk páratlan. Olyan kincs, amely kevés nemzetnek van. Azt szeretném, ha a mi zenénk mindannyiunké lenne, nemcsak keveseké.

Úgy érzem, Bartók szellemiségére és Kodály tanítására volna a legnagyobb szükségünk. Országot építhetünk vele.

– A zeneoktatásban hiányoznak az alapok?

– Nem a profi zenészekből van kevés, hanem az éneklő és zenélő emberekből. Divattá kellene tenni az éneklést és a hangszerjátékot az óvodától egészen a felnőttkorig, mert a zene szilárd jellemre tanít, érzelmi intelligenciát, stabilitást, egyensúlyt és közösségi élményt ad, miközben segíti a társadalmi felzárkózást.

Széles társadalmi alapokon vissza kellene hoznunk a Kodály-módszert, a 21. századra adaptálva, de a lényegét megtartva.

Tisztában vagyok vele, hogy ez nem rövid folyamat, énektanárok százaira lenne hozzá szükség, akik átérzik annak a felelősségét, hogy a zene segítségével tiszta gondolkodásra, hazaszeretetre, együttműködésre, egymás elfogadására és tisztességre nevelik az ifjú nemzedékeket, olyan kultúrát és érzelmi gazdagságot adnak a fiataloknak, amely segíti és megvédi őket az élet nehéz pillanataiban. Ezek a zenetanárok és pedagógusok lehetnek a kulcsai a jövő Magyarországának. Abban biztos vagyok, hogy az intenzív ének és hangszer tanulás olyan képességeket fejleszt, amely minden humán tantárgy tanulását magasabb szintre emeli.

Keller András – fotó: Marjai Judit

Idealista vagyok, de nem bánom, mert mindannyiunkat az vezérel, hogy milyen világot hagyunk a gyermekeinkre, unokáinkra. Látjuk, hogy a mi internetes jelenünkben – ahol az élet természetes normái és értékei megkérdőjelezhetők, és egyre sebesebben hullanak szét a kapcsolataink és az értékrendünk – találnunk kell valamit, ami visszafordíthatja ezt a folyamatot. Az internet mint információs nyelv ma a legnagyobb hatalom. Befolyásolja az életünk egészét, de sajnos nem érzékeny az emberi lélekre, márpedig az érzelmek kiüresedése sivárrá teszi a világunkat. Így válik fontosabbá az a nyelv, ami még megmentheti ezt a civilizációt. És ez a nyelv a zene, amely univerzális és mindenki megértheti.

A zenének nincsen ideológiája, mert nem lehet liberálisan, kommunistán vagy konzervatívan hegedülni,

csak úgy, hogy elér az emberek szívéhez, vagy hogy nem ér el. Ez hiányzik a legjobban a világból: a tiszta dolgok.

– Mit jelent, hogy tiszta?

– A szavak veszélyesek, mert megmagyarázzák azt is, amit tudnak az emberek maguktól.

– Az, ami természetes?

– Amikor egy gyermek kérdez valamit, annak a kérdésnek belső, tiszta forrása van. Mi pedig zavarba jövünk a kérdéstől, mert bonyolultabban, ideologikusan látjuk a világot. Ezért csodálatos a zene, mert abban még megvan a tisztaság. De ez a tisztaság nem szorul arra, hogy leegyszerűsítsék, nem öregszik el, nem válik avíttá.

Bartókból nem kell jazzoperát csinálni, vagy musicalt, mert akkor elveszik belőle valami.

– Most Sárik Péter és a Budafoki Dohnányi Zenekar Kékszakállú-átdolgozására gondol. Megfontolandó érv ilyenkor, hogy Bartóknak nem lehet feldolgozással ártani, nem?

– Attól tartok, lehet ártani. Ha megváltoztatjuk a hangszerelést, a tempókat, a darab természetes belső arányait, meghamisítjuk a zenét, eltorzul a mű, és megváltozik a jelentése is.  Nem vagyok a feldolgozások ellensége, a mi fiatalkorunkban reveláció volt, amikor az Emerson, Lake & Palmer eljátszotta a Kiállítás képeit vagy az Allegro barbarót, de ők nem az eredeti művekből vontak el, hanem mint alapanyagot használták fel őket a saját műfajukban.

Keller András – fotó: Cseke Csilla

– Nem lehet célja egy átdolgozásnak, hogy népszerűsítse a művet?

– Bartókot nem kell közelebb vinni az emberekhez, az embereknek kell közelebb menni Bartókhoz.

– Ez egy fontos mondat. Mit jelent ön szerint, hogy közelebb menni?

– Hatalmas dolog felnőni a nagy mesterek szelleméhez, de ami igazán csodálatos, az az, hogy ez minden ember esetében máshogy történik. Egy műalkotást mindannyian ezerféleképpen értelmezhetünk, de nem is értelmeznünk kell, mert

a zene legnagyobb erénye, hogy nem az értelmen keresztül ér célba. Nem sulykol, nem szorul magyarázatra.

Az érzékeken keresztül jut belénk, természetes, mint a szeretet. Az, aki így hallgat vagy játszik Bartókot, annak úgy kerül a véráramába a hazaszeretet, hogy már nincs szüksége könyvekre vagy jelszavakra.

– Bartóknál azt látjuk, hogy minél mélyebb hazaszeretet vezette a népzenéhez, annál nyitottabban fordult más népek zenéje felé is.

– Bartók eszménye az integráció volt, a népek közössége és békéje. Az alapot számára is a nemzet jelenti, onnan lehet kinyújtani a kart más nemzetek felé.

– Mit jelent az ön szótárában a hazaszeretet?

– Amint kimondjuk a definíciót, már el is veszíthetünk valamit a lényegből. Van néhány ilyen dolog: szeretet, hazaszeretet, hit. Ezekről nem kell sokat beszélni.   Én a nemzeti zászlót nem kívül hordom, hanem belül. Nem tüntetek vele. A hazaszeretetet mindenki megtalálja magában. Most, hogy az eb-n a magyar futballcsapat kétszer – két és félszer! – is remekül játszott, melyik magyar nem sírt örömében, mikor gólt rúgtunk? Ezek azok a pillanatok, amikor megmutatkozik a „nemzeti közös”, és ezt a politikának nem szabadna szeletekre szabdalnia. Ez a mi országunk, laknak benne nagyszerű és kevésbé nagyszerű emberek, de mégiscsak együtt élünk, nem?

Keller András – fotó: Cseke Csilla

– Ez a „testvér lészen minden ember” eszménye, de kevesen hisznek benne.

– Nemhiába mondtam, hogy idealista vagyok. De abban csak igazam van, hogy egy erős társadalomban kevesebb az ideológia és több a belülről fakadó érzés. Ez olyan eredményeket hozna, amik nem egy választási ciklusra szólnak. A politikának most kell a győzelem, de a zene olyan békés atomfegyver, ami depolitizálhatná a világot.

– A nagy dolgokat nem lehet négy év alatt elérni. Önnek hány évtizede van abban, hogy most itt van?

– Nem mindig sáfárkodtam jól az évekkel.

– Az elpazarolt éveknek nincs haszna?

– Kamaszkoromban egy ideig az élsport érdekelt, aztán a költészet, verseket írtam, magányos voltam, aztán jött a zene, de mindben közös, hogy az alkotásról szólt. Amikor családi házat építettünk, és naphosszat a gerendákat válogattam a barkácsáruházakban, vagy a bútorokat terveztem – pedig nem értek hozzá – az is az volt. Nem zene a zene, ha csak annyiból áll, hogy mondjuk föl a hangokat, mint a leckét. Ahogy én muzsikálok, az mindig sok kockázattal jár, és ha valaki állandóan kockáztat, az néha elesik.

– Miben kockáztat?

– Ha játék közben rám tör egy ötlet, azt kipróbálom, akkor is, ha másokkal együtt játszunk. Az ilyesmiből támadhat baj, de kisülhet valami nagyszerű is.

– Ezt karmesterként is meg lehet csinálni?

– Igen. Nagyon tudatosan próbálunk a Concerto Budapesttel, de az az igazság, hogy a művek jó részét karmester nélkül is el tudnák játszani. Az én munkám többről szól. Arról, hogy hogyan beszéljünk ezen a nyelven, hogyan kommunikáljunk egymással miközben átváltozunk hangokká, hogyan tud ez a nyelv együtt érthetően szólni, hogyan keressük együtt ezeknek a hangoknak az igazát. A koncerten persze már csak az interpretációval foglalkozunk, de a termékeny próbaid

A Concerto csodálatos muzsikusokból áll, akik nem azt tartják fő feladatuknak, hogy teljesítsenek, amikor a karmester int, hanem hogy alkossanak.őszakokból fakadó attitűd az előadásokon is átsüt.

– Már többször beszélgettünk, és mindannyiszor kiderült, hogy egyen-egyenként büszke a zenekarára.

– Igen, de csak ritkán mondom nekik. Sok éve vagyunk együtt, mindig megújul a kapcsolatunk, vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Az alkotó légkör állandó. Nem azért dolgozunk, mert ez a munkánk, hanem mert ezt szeretjük.

Forrás: papageno.hu