Anna Vinnyickaja május 28-án Rachmaninov 1. zongoraversenyével tér vissza a Zeneakadémiára a Concerto Budapest vendégeként. A Hamburgi Zeneművészeti Egyetem professzorával, a magyar közönség által jól ismert, kompromisszummentes játékáról híres zongoraművésszel a Keller Andrással való közös munkáról, a színpadi transzállapotról és a mai fiatalok egyéniségkereséséről is beszélgettünk. A teljes interjút a Papageno oldalán olvashatják.
fotó: Marco Boggreve
– Nem először ad koncertet a Concerto Budapesttel. Melyik az eddigi legmeghatározóbb közös emléke?
– Fellépéseink egyszerre nagyon intenzívek és maradandók. Keller Andrásnak van egy egyedülálló tulajdonsága, ami engem minden alkalommal lenyűgöz, mégpedig az, hogy képes egy nyolcvantagú szimfonikus zenekarból intim, kamarazenei együttest kovácsolni. Ha egyetlen közös estet kellene kiemelnem, akkor azt a 2018-as koncertet mondanám, amelyen Bach két- és háromzongorás, valamint szóló versenyműveit játszottuk Jevgenyij Koroljovval és feleségével. Az az este a lélek igazi, felejthetetlen ünnepe volt.
– Ezúttal Rachmaninov-műsorral érkezik. A szerző kiemelt szerepet foglal el az életében. Hogyan változott a kapcsolata az életművel?
– Nehéz megmondani, hogy egy-egy zeneszerző miért válik szinte családtaggá az ember életében, de Rachmaninov zenéje időről időre mélyen megérint. Annyira közel áll hozzám, annyira érthető számomra, hogy újra és újra vágyom arra, hogy foglalkozzam vele. Az első zongoraversenyt egyébként nem játszom olyan régóta, mint például a Másodikat vagy a Paganini-rapszódiát, de ez a darab egészen más. Egy fiatalkori, később aztán átdolgozott mű, amin tisztán érezhető Grieg, Liszt vagy épp Fauré hatása. Amikor előadhatom, úgy érzem, inkább feltölt, mintsem felemésztené a saját energiáimat.
– Az estet egy Bach-mű Schönberg-féle átirata vezeti fel. Köztudott, hogy otthon sok Bachot hallgat, de szólóban nem játssza. Mi ennek az oka?
– Szeretem Bachot, nélküle a zenetörténetben semmi nem úgy lenne, ahogy most, de az az igazság, hogy hallgatni néha sokkal nagyobb öröm, mint játszani – különösen akkor, ha azt olyan művész tolmácsolja, mint egykori mesterem, Jevgenyij Koroljov.
– Híres arról is, hogy nem játszik olyan szerzőktől, akikről azt gondolja, mások jobban elő tudják adni. Mennyire volt nehéz megtalálni az egyéni hangját egy olyan erős egyéniség mellett, mint Koroljov?
– Jevgenyij Koroljov nagybetűs művész, aki minden növendékét – hangozzék bármilyen közhelyesen – az életre tanítja, és arra, hogy hogyan forduljanak nemcsak egy-egy darab, de a művészet felé. Soha nem nyomta el a tanítványait, éppen ellenkezőleg: ő segített megtalálni a saját utamat. Nincsenek univerzális muzsikusok, mert mindenkinek megvannak a maga erősségei. El tudom képzelni, hogy egyszer majd Beethovent is játszom, de csak akkor – akárcsak Brahms, Ravel vagy Rachmaninov esetében –, ha biztos leszek benne, hogy van valami rendkívül erőteljes és személyes mondanivalóm a közönség számára.
– Egy interjúban arról beszélt, hogy egy-egy koncerten egyenesen transzállapotba tud kerülni. Mi az, ami ezt befolyásolja?
– Szeretem frissen tartani az energiámat. El sem tudom képzelni, hogy az egyik koncertből a másikba hajszoljam magam, és teljesen kimerült, kifacsart állapotban lépjek színpadra. Egy ilyen élmény megélését – amikor megszűnik a fizikai kontroll, és csak a zene van – nagyban meghatározza az aktuális partner is. Még így sem biztos, hogy létrejön, de ha annyira egy hullámhosszon vagyok valakivel, mint Keller Andrással és együttesével, akkor minden esély megvan rá. Én egyaránt hiszek a próbák alatti részletes, patikamérlegen kiszámított elemzésben és a koncert pillanatnyi, megismételhetetlen impulzusaiban is. A kettő együtt működik igazán.
– A koncertezés mellett tanít, méghozzá egykori alma materében, Hamburgban. Hogyan látja, a fiatalok formálják önt?
– Több mint tíz éve tanítok, és természetesen analitikusabbá váltam a saját játékomat illetően is. A mai fiatalok helyzete nem könnyű. Egy olyan világban, ahol a közösségi médiának ekkora súlya van, borzasztóan nehéz önazonosnak maradni. Nehéz függetleníteni magunkat mások véleményétől, és úgy felépíteni egy koncertkarriert, hogy közben ne kelljen lépten-nyomon kompromisszumot kötnünk saját magunkkal és a művészi elveinkkel. Az én célom, hogy olyan önálló egyéniségeket neveljek, akik saját látásmóddal bírnak, és életük végéig hűek maradnak a művészethez.
