Az idei Mozart-nap az Esz-dúr és a d-moll hangnem bűvköréből indul. Mindkettőnek igen gazdag a mozarti asszociációs mezeje. Az Esz-dúr – a maga három b előjegyzésével, A varázsfuvola óta mindenképp – sokaknak juttathatja eszébe a szabadkőművességet, amelynek egyik legfőbb szimbóluma a hármas szám. Ám a koncerten megszólaló két fúvós versenyműben nemigen találni szabadkőműves jelképeket, sokkal inkább hangolási praktikusságról van szó. De szerintem sosem lehet a zenét túlgondolni, túlfantáziálni. Mozart 3. kürtversenye a fülnek és a szemnek is tartogat érdekességeket. A hallgatót lenyűgözheti az a sok kromatikus hang és trilla a kürtszólamban, amelyet kifejezetten nehéz lehetett előadni a korabeli natúrkürtökön. A nézőt pedig a kotta szórakoztathatja, amelybe a szerző különböző tréfás megjegyzéseket biggyesztett barátja, Leutgeb számára. A kürt mellé oboa, klarinét és fagott csatlakozik a műsort záró darabban, ami az élő bizonyíték arra, hogy kevesen értettek jobban a fúvós hangszerekhez, mint Mozart. Már ha valóban Mozart-műről van szó – egyesek ugyanis nincsenek meggyőződve róla, hogy az előkerült darab azonos az elveszett Mozart-kottával. Hallgassák meg: önök szerint Mozart-művet hallanak? A két darab között a kor egyik legsötétebb, legkomorabb hangneméé, a Don Giovanniból és a Requiemből is ismerős d-mollé lesz a főszerep. A sejtelmesen induló zongoraverseny legközelebb a románc nevű lassú tételben hoz némi megnyugvást, ám végül a kromatikában gazdag zene csak megtalálja az utat a fényes dúrig.