Mint a négytételes szimfóniák esetében, a 2024-es Mozart-nap négy koncertjén is megfigyelhető egyfajta nyitány–lassú–tánc–finálé rendszer. A kontrasztokban bővelkedő nyitókoncert után, de az oldottabb szerenád és a nagyszabású finálé előtt kapott helyet az a hangverseny, amely a szerző borús oldalát, elmélyült énjét, tudományos törekvéseit mutatja be. Mozart életművében mindig gyanút kell fognunk, ha moll hangnemmel találkozunk. Ennek megfelelően a műsort nyitó adagio és fúga komorabb és komolyabb, mint amit általában megszoktunk Mozarttól. Már csak azért is, mert a komponista Bach-tanulmányaira reflektál – a fúga természetesen a barokk mester hatása. A darab, mely előtt nem prelúdium, hanem adagio áll, 1788-ban nyerte el végleges alakját, másfél hónappal a „Jupiter”-szimfónia előtt, amelyben ugyancsak szerepel fúga. Véletlen lenne? A vonósnégyes 1783-ban, az eredeti fúgával egy időben készült. A nyitótételben az ereszkedő hegedűszólam azonnal megteremti az alaphangulatot, és a hangok közt ismét megjelenik Bach hatása. Gyakran fájdalmas lassú tétel és komoly menüett vezet a feloldást nemigen tartalmazó fináléig. Nem hoz igazi feloldást a klarinétötös sem, hiába íródott sugárzó dúrban. De „könnyeken keresztül is mosolyog” – írja róla Robbins Landon.