A eheti bejegyzésében mégis egy rövid utazást teszünk az időben, hogy lelkileg is ráhangolódhassunk a Concerto Budapest hétvégi Hallgassunk Brahmsot! minifesztiváljára.

1853. szeptember harmincadikán Düsseldorfban egy szőke, húszéves fiatalember kopogtatott Robert Schumann ajtaján. Johannes Brahms volt az. Schumann beinvitálta, és a fiatalember az ütött-kopott hátizsákjából elővett egy szonáta kottát. Leült a zongorához, játszott egy keveset, amikor Schumann egyszer csak megállította és ennyit mondott: „Elnézését kérem, behívnám a feleségem.” – majd kisietett a szobából. „Kedvesem, – szólt a feleségéhez - olyan zenét fogsz hallani, melyet még soha életedben.” Clara Schumann, a tehetséges zongoraművész, feleség és anya belépett a szobába, és ezzel együtt Brahms életébe.

Miután ismét elhelyezkedtek, Brahms tovább játszott. Az előadása végén játékát sem taps, sem gratuláció nem fogadta, a helységben néma csönd honolt. Úgyhogy Brahms újabb kottát vett elő. Mikor már több, mint egy órája játszott, Schumann felkelt a székéből, odalépett Brahmshoz, és ennyit mondott: „Ön és én megértjük egymást.”

Brahms meglehetősen bizonytalan volt a látogatás eredményességében, annak ellenére, hogy a Schumann házaspár visszahívta az ifjút másnap ebédre. Miután távozott, a házaspár másról sem beszélt, mint Brahmsról. Robert számára ő volt az új Messiás. Clara így írt róla a naplójában: „Valaki, aki mintha egyenesen Istentől érkezett volna. Igazán megható, ahogy a zongoránál ez az érdekes fiatal arc átalakul a zene hatására, ahogy a finom kezei egyszerűen átsuhannak a legbonyolultabb frázisokon, és mindezek felett a bámulatos szerzeményei! Óriási jövő áll előtte. Micsoda ihlető forrás lehet majd számára, ha egyszer zenekari művek komponálásába fog!”

Robert ennyit jegyzett fel aznap a naplójába: „Ma meglátogatott Brahms, a zseni.”

Brahms félénk volt, és megilletődött. Elbátortalanodott, és végül úgy döntött, nem megy el a másnapi ebédre. Schumann, miután hiába várták a fiatal tehetséget, elküldte Clarát (aki a terhessége hetedik hónapjában volt), hogy kutassa fel őt. Clara végül megtalálta és házukba invitálta Brahmsot. Az ebéd végére kiderült, a meghívásuk hosszú távra szólt, így hát Brahms beköltözött a Schumann házba, és az élete örökre összefonódott a Schumann családdal.

Brahms szegény családban nőtt fel. Bár a szüleivel nagyon szeretetteljes kapcsolata volt, egészen fiatalon, már gyerekként a bordélynegyed rossz hírű mulatóiban zongorázott, hogy segítsen megélni a családjának. Apja hivatásos zenész volt, ám a család összes jövedelmét szerencsejátékra költötte. A gyermekkori bordélyházakban töltött éveknek köszönhetően Brahms viszonya a nőkhöz meglehetősen ellentmondásos lett.  A Schumann családban Clara személyében megtalálta az imádott, érinthetetlen nőt, akihez élete végéig szoros, különleges kapcsolat fűzte.

Clara egy alkalommal így írt Brahmsról: „Szeretem nézni, ahogy játszik. Olyan nemessé válnak a vonásai ilyenkor. A mozdulatai egyszerűen gyönyörűek. Teljesen más, mint Liszt, vagy a többiek.”

Az évek folyamán Robert Schumann idegállapota egyre romlott. A bipoláris depresszióban szenvedő zeneszerzőnél egyre gyakoribbak voltak az idegösszeomlások, hallucinációk. A helyzet odáig súlyosbodott, hogy végül a Rajnába vetette magát, ahonnan egy véletlen folytán egy halász mentette ki. Nem sokkal később Robert önszántából elmegyógyintézetbe vonult, Clara pedig világra hozta nyolcadik gyermekét, Felixet, akinek Brahms lett a keresztapja. Innentől kezdve Brahms látta el a családfői feladatokat. Clara fürdőzött Brahms sikereiben, Brahms osztozott Clara tragédiájában. Mindeközben egyre inkább rabjává válta az asszony kivételes zenei tehetségének, és gyönyörű szemeinek. Egy levelében így írt Clarához fűződő érzelmeiről Joachim Józsefnek, magyar hegedűművész barátjának:

„Nem tudom jobban csodálni, szeretem őt. Egyszerűen megbabonázott. Gyakran vissza kell fognom magam, nehogy csöndben megöleljem. Soha többé nem fogok hajadon lányt szeretni, vagy legalábbis jelenleg egyáltalán nem gondolok rájuk. Ők csak ígérgetik a mennyországot, míg Clara a személyével megtestesíti azt.”

Clara, hogy vigasztalódjon, minden felkérést elvállalt, annak ellenére, hogy Brahms ezzel egyáltalán nem értett egyet. Különösen az asszony európai turnéit nézte rossz szemmel. Nem tudta átérezni, mit jelent egy előadóművésznek a közönség, hiszen ő maga nem szerette azt.

Az elmegyógyintézetben Clara azt az utasítást kapta, hogy ne látogassa a férjét. Ezt két teljes éven át be is tartotta, egészen addig, míg egy napon, 1856 júniusában Brahms üzent érte, hogy ha még akarja élve látni a férjét, siessen a kórházba. Clara átölelte Schumannt még utoljára, megetette az ujjaival, ahogyan a kisbabákat szokták, és két nap múlva Robert Schumann meghalt.

Clara így írt ekkor naplójába: „Minden boldogságom tovatűnt. Egy másik élet kezdődik.”

A mélységes gyászban osztozva Clara és Brahms úgy döntöttek, hogy elutaznak két hétre Svájcba. Magukkal vitték Clara két fiát és Brahms nővérét. A nyaralás idilli volt, mégis világossá vált mindkettőjük számára, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. „Vérzett a szívem, amikor Johannes elment” – írta Clara Joachim Józsefnek, miután Brahms végleg elhagyta a házat.

Brahms és Clara életük végéig kapcsolatban álltak egymással. Egyikük sem házasodott újra. Clara legkomolyabb udvarlója, a zeneszerző és zongoraművész Theodor Kirchner végül nemcsak játékszenvedélye miatt kapott kosarat, hanem mert zeneileg nem ért fel sem hozzá, sem Schumannhoz, sem Brahmshoz. Clara Brahms minden művét figyelemmel kísérte, őszinte véleménye Brahms számára élete végéig meghatározó volt.

Mikor Clara legkisebb fia, Felix tüdőgyulladásban meghalt, keresztfia halálhíre mélységesen lesújtotta a zeneszerzőt. Megkomponálta a c-moll triót, és egy kéziratban elküldte Clarának, aki azt játszva őszinte vigaszra talált.

1896-ban Clara agyvérzést kapott. Brahms befejezte a Vier ernste Gesänge (Négy komoly ének) dalciklusát, előrevetítve ezzel Clara és talán saját halálát is, hiszen egy évvel az asszony halála után Johannes Brahms májrákban elhunyt. „O Tod, wie bitter bist du” – mondja a harmadik ének:

„Ó, halál! De keserű rád gondolni
annak, aki békében élvezi javait,

a gondtalan embernek, akinek útjai szerencsések mindenben,
aki még jóízűen tud enni!

Ó, halál! De kedves a végzésed
a nyomorgó embernek, az ereje fogytán levőnek,

annak, aki elaggott, és akinek minden csak terhére van,
aki bizalmatlan és reményvesztett!” /Sir41/

Minden életmű mögött rejtőzik egy élet, minden alkotás mögött ott van az ember. Hogy Brahms zenéje milyen hatással lesz ránk a fesztivál négy koncertjén, meg nem jósolható. Sorsának viszont pillanatokra részesei lehetünk zenéjében elmerülve. És talán megélhetjük a csodát, amit a Schumann házaspár első találkozásukkor rögtön megérzett: Brahms muzsikája óriási ajándék a világ számára.

^{A Mozart Planet a Papageno.hu oladalon hetente megjelenő blogunk.}