fotó: Marco Borggreve

– Első alkalommal játszik a Concerto Budapesttel. Mik a benyomásai az első próba után?
– Nagyon tetszik, hogy semmi nem futószalagon történik. Minden meg van töltve érzelmekkel, és ez nekem is rendkívül fontos. A próba alatt éreztem, hogy a zenészek egész lelkükkel a zene felé fordulva játszanak, nem úgy, mint akik bejöttek elvégezni a mindennapos munkájukat. Természetesen ehhez sok energia kell, de megéri. Koncert előtt nem bocsátkoznék jóslatokba, de nagyon pozitív, ami eddig történt. Eddig a Concerto Zeneházban próbáltam, a beszélgetésünk után pedig megyek kiválasztani a zongorát.

– Hogyan választ hangszert? Van kedvenc márkája?

– Ez teljesen személyes. Leggyakrabban Steinway zongorán játszom, de nem mondanék olyat, hogy nem szeretem például a Bösendorfert. Minden zongorának megvan a maga színe, a maga hangja, a maga lelke. Néha egyszerűen beleszeretek egy zongorába, de olyan is előfordul, hogy kifejezetten szenvedek valamelyiktől. Van néhány híres zongorista, aki viszi magával a zongoráját, de ez számomra teljesen tönkretenné a kihívást, hogy minden helyszínen meglepetés vár. Szeretem az izgalmat, ami a bizonytalansággal jár.

– A zongorát a darabhoz választja?

– Igen. Most sem a Zeneakadémia zongoráit fogom kipróbálni, hanem a Chopin-zongoraversenyekhez választok zongorát a Zeneakadémián. Nagyjából 15 perc alatt könnyedén eldöntöm, hogy egy bizonyos darabot melyik hangszeren szeretném játszani.

– Ezt a két zongoraversenyt gyakran játssza?

– Az f-moll hangnemű második koncertet, amit Chopin valójában az első zongoraversenye előtt írt, nagyon korán kezdtem játszani. Talán 15 éves lehettem. A nagyobb lélegzetű e-mollt viszont 35 éves koromban játszottam először, emiatt teljesen különböző a két mű története számomra. Ha tizenévesen tanul meg az ember egy darabot, mélyebben ivódik a mű az izmokba, hisz rengeteg időt tölt a megtanulással mielőtt először vizsgára, majd koncertre vinné a művet. Az e-moll zongoraverseny első tétele talán a kedvencem az összes zongoraverseny között, mégis, ha nagyon szeret az ember valamit, kicsit tart is tőle. Talán ezért tanultam meg olyan későn. Ha viszont a lassú tételekről beszélünk, akkor számomra az f-moll koncert világ leggyönyörűbb zeneműve.

– Mi jár a fejében, amikor ezeket a műveket játssza?

– Mindig megpróbálok belegondolni, hogy a zeneszerző mit érezhetett. 1830-ban, amikor ezeket a művek keletkeztek, Chopinnek el kellett hagynia Lengyelországot. Párizsba ment, a szerelme viszont nem tartott vele. Ez óriási tragédia volt számára. Olyan erős érzelem, amit nem lehet szavakkal kifejezni, nem lehet lefesteni.

Talán csak a legnagyobb költők sorai érhetnek fel a zenében kifejezhető szenvedélyhez.

A szerelem olyan erős tud lenni, hogy néha szinte gyűlöletté válik. Nem sok zeneszerző meri ezt olyan erősen és olyan direkt módon, kompromisszumok nélkül kifejezni, mint Chopin.

– Ha már szóba kerültek a tanulóévei, mesélne nekünk egy kicsit arról, hogyan is lett önből zongoraművész?

– Nagyon szerencsés voltam, mert a hetvenes években születtem Moszkvában, ahol magas szintű, mindenki számára elérhető, ingyenes zenei képzés működött. A fantasztikus az volt ebben a rendszerben, hogy hét-nyolc éves korodtól bekerülhettél a professzionális művészeti oktatásba. A szüleim zeneszerető emberek lévén észrevették az érdeklődésemet a zongora iránt, és nem volt más dolguk, mint hogy elvigyenek a moszkvai Központi Zeneiskolába.

– Hogyan tudná megfogni a régi, „orosz iskola” lényegét?

– Nem szeretném túldimenzionálni ezt a dolgot. Ami nagyszerű volt ebben a történetben, az maga a rendszer, hogy hétéves korban párhuzamosan részesülhet valaki magas szintű általános és zenei képzésben egy helyen. Nagyon kényelmes volt ez nemcsak a gyerekeknek, hanem a szülőknek, nagyszülőknek is, és mindezt ingyen. 

– Mint egy konzervatórium gyerekeknek? 

– Pontosan. Most néhány ázsiai ország átvette ezt a módszert. A hetvenes évek végén óriási különbség volt a világ nagyvárosai között, nem úgy, mint ma. De ha a gyerekek oktatására gondolok, ebben az időszakban Moszkva állt az első helyen. Mégsem beszélnék „orosz iskoláról”, hisz rengeteg különböző professzor és metódus létezett. Ami különleges volt az egészben, az inkább maga a rendszer.

– Mennyire volt szigorú a képzés?

– Számomra nem volt az. Szerettem gyakorolni. Szerettem zongorázni. De ha valamit nem szerettem, azt is megcsináltam. Egyedül voltam otthon, a szüleim dolgoztak, én meg gyakoroltam. Később nagyon meglepődtem, amikor azzal találkoztam, hogy nagyon tehetséges gyerekek a tanáraik, szüleik vagy a környezetük nyomására voltak csak hajlandók gyakorolni. Engem belülről hajtott valami. Talán a kíváncsiság. Az új felfedezése iránti vágy, a kaland.

– Ön foglalkozik növendékekkel?

– Úgy nem, ahogyan velem az első tanárom, Tatjana Kestner foglalkozott, aki egyébként a harmincas évektől egészen a nyolcvanas évekig tanított. Ez az igazi pedagógusi munka. Nekem nincs túl sok időm. A mesterkurzusokban pedig nem hiszek. Én valahol a kettő közt vagyok: vannak mentoráltjaim, de mivel rengeteget utazom, a valódi tanítással járó felelősséget nem tudom vállalni. 

– Hogyan választja ki a repertoárját?

– A véletlenre bízom. Néha felfedezek valami újat, vagy van, hogy meghallok valamit, előveszem a kottát, és újra beleszeretek egy darabba.

Nem vagyok az a típus, aki tudatosan összerak programokat.

Ha szeretek egy darabot, egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne játsszam azt először otthon, aztán a közönség előtt. Persze előfordul, hogy néhány helyen azt mondják: „Ezt a darabot már két éve játszotta itt. Nem lehetne valami mást?” Erre általában azt felelem: „Ezt a darabot hetente is el lehet játszani.” A bölcs koncertszervezők viszont tudják, hogy a legfontosabb, hogy a művész szívéből jöjjön a darab. Ez felülír mindent. Nem számít, mi van a programban vagy a kiadványban. A legfontosabb, hogy a művész az adott pillanatban akarja eljátszani a darabot.

– Ezek szerint ön most Chopin két zongoraversenyét akarja eljátszani nekünk.

– Ez a két mű gyerekkorom óta nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. Szeretem Rachmaninovot, Brahmsot, Lisztet, de

Chopin zongoraversenyei talán a legnagyszerűbb művek, melyeket valaha zongoristák számára írtak,

ezért ha felkérnek rá, mindig örömmel mondok igent. Nem mellesleg nagyon szeretek Budapestre jönni, gyönyörű a város és lenyűgözőek a mély zenei hagyományok.