Fotó: Oleh Pavliuchenkov

– Ez az első alkalom, hogy a Concerto Budapestet vezényli.
– Igen, ráadásul ez a szimfonikus debütálásom Budapesten. 2016-ban a Bartók Fesztiválon, Miskolcon egy óriási projektet vittem, Bartók három művét, két balettet és egy operát vezényeltem egyetlen este egymás után: a Fából faragott királyfit, a Csodálatos mandarint és a Kékszakállú herceg várát. Óriási élmény volt Bartók világában elmélyedni. Neki köszönhetően

nagyon közel kerültem lélekben Magyarországhoz, hisz Bartókot lehetetlen a népzenei háttér felderítése nélkül vezényelni.

A magyar népmesék és mondák elbeszélései adják a zenéje magvát. Mindemellett gyakran jártam Ukrajna Magyarországgal határos területein, Kárpátalja gyönyörű vidékein, és csodálatos volt megfigyelni, ahogy a két kultúra keveredik, és szinte észrevétlenül lép át egyikből a másikba.

– Bartóknak is volt kötődése Ukrajnához.

– Igen. Bartók gyerekkorában Vinohradivban (Nagyszőlős), felnőttként pedig Ukrajna számos nagyvárosában fellépett; tanulmányaim helyszínén, Lvivben a mai napig nagy tisztelettel emlegetik a nevét a koncertteremben, ahol egyszer játszott. Mindig megtisztelő számomra Magyarországon lenni, ráadásul Budapest egy nagyon izgalmas város.

– Intenzív próbaidőszakon van most túl a zenekarral. Hogyan élte meg a közös munkát?

– A nemzeti ünnep miatt korábban jöttem a szokásosnál, ami külön öröm, mert

a hosszabb próbaidőszak lehetőséget teremtett arra, hogy különleges műhelymunka alakulhasson ki a zenekarral,

és így kidolgozhattuk a saját előadásmódunkat. Nagyon izgalmas ilyen remek zenészekkel dolgozni, akik folyamatosan együttműködnek velem, azonnal megértik a gondolataimat, és meg is valósítják azt. Izgatottan várom az esti koncertet, főleg az akusztika az, ami nagyon érdekel, hiszen a Saint-Saëns-műnél ez különösen fontos.

– Milyen akusztika ideális az „Orgona” szimfóniához?

– Maga a koncertterem a katedrális, melyet Saint-Saëns ehhez a műhöz megálmodott. Nemcsak az orgona és az óriási apparátus miatt gondolunk katedrálisra, hanem a mű témája is, az üzenete is erre utal. Éppen emiatt mélyedtem el jobban Dante Isteni színjátékában, ami nemcsak irodalmi, hanem filozófiai jelentőséggel is bír. Az egész világunkat, a jót és rosszat, a létezést vizsgálja, az örök harcot a különböző elemek között, melyek építeni és rombolni is képesek. Nekünk, embereknek mindennap választanunk kell jó és rossz között. Istenhez hasonlóan saját lelkünkben meg kell találnunk, meg kell teremtenünk a jóságot, a pozitív energiákat, vagy választhatjuk az önzést, negatív természetünket erősítve.

– Hogyan rímel Dante műve Saint-Saëns alkotására?

– Az egész szimfónián érződik az elemek csatája, ami számomra rendkívül filozofikus. A Paradicsom víziójával kezdődik, mely nagyon hamar vészjóslóan drámaivá válik. Már a „Dies irae” motívumának feltűnése előtt is érezni lehet a vonósok játékában a feszültséget. Mintha valaki felvillantana egy vörös fényt, hogy jelezze, valami rossz fog történni. Önkéntelenül is eszembe jut a modern világ, a politikai vagy az ökológiai helyzet.

A második tétel maga a Paradicsom, mely olyan éterien gyönyörű, hogy azt kívánjuk, bár sose lenne vége. Persze el kell hagynunk, hisz csak a képzeletünk szüleménye, és meg is érkezünk a Scherzóhoz, ami a háború kellős közepére vezet bennünket. A különbségek, az önzés és a harag miatt ember ember ellen harcol. Ez a tétel rendkívül erős, agresszív és harcias. A szimfónia végére minden összeáll, láthatóvá válik az életünk, ahogyan élhetünk, amilyenek lehetünk. A „Dies irae” újra feltűnik, egyre erősebben, majd megszólal az égi hang, aki azt mondja, ne csak magunkra gondoljunk, hanem az örökkévalóságra. A Finálé dicsőséges hangvétele megmutatja, hogy a jónak győzedelmeskednie kell, különben nincs jövő, és az apokalipszis vár ránk. Az orgona hangjával a Messiás is megérkezik, az utolsó nagy csata végül gyönyörű győzelemmel végződik.

Az „Orgona” szimfónia a francia repertoár egyik legjelentősebb darabja, maga Saint-Saëns is azt vallotta, hogy soha nem írt ehhez foghatót. Úgy érezte, ez élete mesterműve. Ennek ellenére sokáig túlságosan hatásvadásznak tartották, de véleményem szerint minden az előadásmódon múlik. Nagyon fontos végig a szemünk előtt tartani, mit szeretnénk mondani, mert ha nincs valódi koncepció, tényleg teátrálissá, fellengzőssé válhat ez a mű.

– Beszélt erről a zenekarral is?

– Néhány képet nagyon kifejezően elmondtam nekik, mert fontosnak tartom, hogy bizonyos pontokon ugyanaz a vízió jelenjen meg mindannyiunk szemei előtt.Csak így találhatjuk meg a megfelelő hangzást, és építhetünk köré minden mást. Ez a Concerto Budapesttel nagyon jól működik.

– Hogyan kapcsolódik a koncert első fele az „Orgona” szimfóniához?

– A művek közötti kölcsönhatás nagyon érdekes. Minden interjúmban megkérdezik, mi a művészek és a művészet küldetése a háború idején. A válaszom mindig ugyanaz: fontos, hogy a történelemből tanuljunk. Ebben a programban például Saint-Saëns, Ravel és Richard Strauss műveit játsszuk. Saint-Saëns és Ravel két nagyszerű zeneszerző volt, mégis összekülönböztek egy kardinális kérdés kapcsán. Mikor Saint-Saëns megalapította a Nemzeti Zenei Társaságot (Société Nationale de Musique), hogy népszerűsítse a francia zeneszerzők munkásságát, Ravel nem volt hajlandó aláírni az alapító okiratot, mert nem akarta betiltatni Franciaországban a német zeneszerzők műveit. Úgy érezte, épp a fiatal francia zeneszerzők fejlődési lehetőségeit csorbítaná, ha nem hallhatnák, nem tanulhatnák a zenei repertoár rendkívül fontos német és osztrák részét. Noha Ravel a németek ellen harcolt a fronton, mégsem szerette volna kulturálisan izolálni Franciaországot. Saint-Saëns-nak írt levelében azt is kiemelte, hogy Schönberg újításai nem lehetnek kevésbé fontosak a francia zeneszerzők és a francia nép számára csak azért, mert osztrák. Válaszul Saint-Saëns egyszerűen bojkottálta Ravel szerzeményeit. Érdekes, hogy épp ennek a két szerzőnek a műveit játsszuk péntek este.