Paul Lewis a kortárs zenei élet egyik legelismertebb Beethoven-tolmácsolója. A világhírű brit zongoraművész november végén adott nagysikerű koncertet a Concerto Budapesttel, rövidesen pedig közös turnéra is indulnak. A zene és a lélek kapcsolatáról, Beethovenről és a spontán felfedezés öröméről beszélgettünk, de szóba került az is, hogy miért nem hisz a különböző zongoraiskolákban. Az interjút Ur Máté készítette.
fotó: Kaupo Kikkas
– Nem zenész családba született, vissza tud emlékezni az első találkozására a klasszikus zenével?
– Nincs egy konkrét, meghatározó pillanat, amire vissza tudok gondolni. Liverpoolban születtem, gyermekkoromban pedig sokat jártam a helyi könyvtárba, aminek nagyon gazdag zenei gyűjteménye volt. Fokozatosan szippantott be a zene világa, nagyjából nyolcéves koromtól kezdtem komolyabban foglalkozni vele, csellózni tanultam, csak később váltottam a zongorára.
– Beethoven műveinek egyik legkiválóbb előadójaként tartják számon. Mi az, ami vonzza az életműben?
– A kezdetektől fogva a felfedezés öröme motivál. Beethoven zenéjének gyakorlatilag minden üteme tartogat valami meglepetést vagy újdonságot. Soha nem ismétli meg kétszer ugyanazt. Ez számomra nagyon inspiráló.
– Lemezre vette a szerző mind a 32 zongoraszonátáját. Érte meglepetés?
– Hatalmas munka volt, de a fentiek miatt nagyon különleges és változatos. A stúdiómunka során közelebb kerültem Beethovenhez, de nem egy-egy új felfedezés, hanem az egész folyamat által.
– Nemrég Budapesten adott koncertet. Ezúttal a zongoraversenyek közül választotta a harmadikat.
– A versenyművek sorában a c-moll concerto kulcsfontosságú darab, mert ez az első, ami már rendelkezik azokkal az alaptulajdonságokkal, amikkel szinte az egész életművet azonosítjuk. Drámai és feszültséggel teli. Nagyon sok küzdelem van benne, ami tényleg a szerző egyik ismertetőjegye, de a végén Beethoven mindig megtalálja valahogy a megoldást. Eljön a feloldás, a feloldozás.
– A Concerto Budapesttel lépett színpadra, Keller András vezényletében. Dolgoztak már együtt?
– Még soha nem léptünk fel közösen, így kíváncsi voltam, arról nem is beszélve, hogy ez a koncert a közös turnénk felültése.
– Hallotta már a zenekart? Voltak elvárásai?
– Hiba lett volna elvárásokkal érkezni, én mindig arra összpontosítok, hogy mi az, amit az adott zenekarral, vagy partnerrel közösen tudunk felfedezni, az adott koncert kapcsán, az adott pillanatban. Ez egyébként azokra az együttesekre is igaz, akikkel már sokat dolgoztunk együtt. Egy koncertet az újdonság ereje kell, hogy vezéreljen.
– Hamarosan az Egyesült Királyságba, majd pedig Dublinba viszik a programot. Brit művészként, hogy áll a koncertsorozathoz?
– Csakis a művészet oldaláról tudok közelíteni, ebben az értelemben pedig nincs jelentősége, hogy éppen külföldi vagy hazai közönség előtt játszom, hogy én milyen nemzetiségű vagyok és hogy a Concerto Budapest egy magyar zenekar. Nekem az a fontos, amit képviselnek, hogy tudunk-e közösen gondolkodni a zenéről. Edinburgh, London, Birmingham és Coventry után megyünk majd Dublinba, minden előadás más lesz, ebben ez a különleges.
– Minden előadás más. Éppen ezért nem hallgatja vissza soha a felvételeit?
– Az, hogy hogyan interpretálok egy művet, folyamatosan változik. Ez függ az aktuális élethelyzettől, a partnertől és az addig gyűjtött élettapasztalattól is. Ezek a változások legtöbbször észrevétlenek és hosszú időn át alakulnak ki, de mindenképpen akaratlanok. Természetes, hogy a technika is finomodik, de nem ez a meghatározó, utóbbi inkább arra szolgál, hogy egy előadás minél közvetlenebb formában jusson el a közönséghez.
– A kritikusok szerint az elmúlt években nagyobb hangsúlyt fektet az szerkeszeti tisztaságra. Egyet tud ezzel érteni?
– Nem igazán tudom, hogy mit értenek a kritikusok azon, hogy szerkezeti tisztaság. Szerintem, ha megkérdeznénk azt, aki ezt leírta, hogy hogyan nyilvánul meg mindez a játékomban, ő se tudna rá válaszolni. Nekem mindig is az érzelmi kötődés volt fontosabb.
– Egy zongorán milyen tulajdonságokat keres? Mi tesz egy hangszert jó partnerré?
– A tökéletes hangszer végig erős és nincsenek gyenge pontjai. A hosszú lecsengés, a nyitott, széles hangzás számomra alapvetés. A zongorának is van lelke, igazi karakteres hanggal kell rendelkeznie, ami megadja az identitását. Egy zongora akkor a legjobb partner, ha énekelni lehet rajta.
– Ritkán játszik kamarazenét, énekesekkel viszont előszeretettel dolgozik. Ez áll önhöz a legközelebb?
– Az énekhang az összes zenei hangszer közül a legtermészetesebb. Hosszú ideje dolgozom együtt Mark Padmore tenorral. Vele és még néhány énekessel nagyon felemelő a közös munka. Sokat tanulok a légzésről, a frazeálás és arról, hogy a saját hangszeremen hogyan kerüljek a legközelebb az emberi hang élményéhez.
– Szoros kapcsolatot ápolt a nemrég elhunyt Alfred Brendellel. Milyen útravalót kapott tőle?
– Alfred Brendel ajtókat tudott nyitni, nem voltak konkrét tanácsai, lehetőségeket, különböző gondolkodásmódokat vázolt fel. Sok apró mozzanat összessége az, ami formált engem a közös munka során. Iskolákon felüli, univerzális művész volt, amivel magam is azonosulni tudok.
