Steven Isserlis, az egyik legnagyobb ma élő csellista szerint Beethoven cselló-zongora szonátái közül az A-dúr darab az első a maga műfajában, amely egyenlő szerepet ad mindkét hangszernek. A műben semmiféle az egyébként Beethovenre sokszor jellemző küzdelem nem fedezhető fel: boldog hangvételével tökéletes példája a bécsi klasszika kiegyensúlyozottságának. A hegedűre és zongorára írt Kreutzer-szonáta rendkívüli technikai kihívások elé állítja előadóit, hosszúságával és érzelmi túlfűtöttségével pedig a közönséget is – persze a legjobb értelemben. A mű dedikációja Rodolphe Kreutzer hegedűművésznek szól, aki sosem adta elő mondván, hogy „felháborítóan érthetetlen”. Mindkét szonáta zongoraszólamát a többek közt saját kamarazenei fesztivált is vezető Várjon Dénes játssza majd, s hozzá csatlakozik a hazai élő legenda, Perényi Miklós, valamint a Concerto Budapest művészeti vezetője, Keller András. A koncertet záró a-moll vonósnégyest Beethoven egy hosszú betegségből felépülve komponálta. Ennek állít emléket harmadik tétele, melynek felirata A lábadozó szent hálaéneke az istenséghez, líd moduszban. E tétel különösen nagy hatással volt a későbbi zeneszerzőkre, így Bartókra is, aki szinte hangról hangra idézi vissza a III. zongoraverseny kezdetén.