
Pilz János, Keller András, Fenyő László és Homoki Gábor |
Tanulmányai révén sok mai magyar muzsikus kapcsolódik a Magyar Vonósnégyes tagjai által közvetített előadói hagyományhoz. Az első, még kizárólag hazai művészekből álló Takács Kvartett tagjai tanultak Koromzay Dénestől és Székely Zoltántól,
Keller Andrásnak pedig Végh Sándor volt egyik legfontosabb mestere. Nem csoda hát, ha akadnak kvartettek, amelyek tudatosan és deklaráltan is igyekeznek feleleveníteni azt az interpretációs kultúrát, amelyet a legendás együttes képviselt. Ezt tette a már megszűnt Mikrokosmos Vonósnégyes, Takács-Nagy Gábor, Tuska Zoltán, Papp Sándor és
Perényi Miklós együttese, s ezt teszi most az újonnan megalakult
Hungarian Quartet: Keller András,
Pilz János,
Homoki Gábor és
Fenyő László négyese, amely a januári bemutatkozó koncertet megelőző nyilatkozatokban és nevében egyaránt határozottan vállalta, hogy megkísérli újjáteremteni azt az előadói ideált, amelyet példaképeik, a régi muzsikusok képviseltek.
Hogyan lehet ezt az interpretációs eszményt szavakba foglalni? Fontos a hangszeres tudás magas foka, a technikai perfekció, de legalább olyan lényeges, hogy a régi iskola képviselői ezt nem abszolutizálták. Náluk nem volt öncélú virtuozitás, sem lakkozott hangzásfelület, ehelyett közvetlenség, érzelem- és indulatgazdagság, szenvedély uralkodott játékukban. Hasonlóan meghatározó a dallamformálás és a ritmika beszédessége és a spontaneitás – az ő interpretációik még valóban éltek, nem betanult, hangról hangra „beállított” produkció voltak, hanem olyan előadások, amelyekben a pillanat ihletése is szerepet kapott. Amikor a Hungarian Quartetet létrehozta, Keller András tulajdonképpen az ős Keller Kvartett egyik felét házasította össze a Kelemen Vonósnégyes másik felével, hiszen Keller és Pilz a régi Keller Vonósnégyes két prominens tagja volt, Homoki és Fenyő pedig Kelemenéknél muzsikált.

Perényi Miklós |
Jelképes tartalmú műsort szólaltattak meg a Zeneakadémia régi időkre emlékeztetőn megtelt nézőtere előtt. Beethoven
Nagy fúgája (op. 133) a kamarazene-irodalom egyik legkomolyabb, legsúlyosabb és (mindkét értelemben: technikailag és intellektuálisan egyaránt) legnehezebb darabja. Bartók
5. vonósnégyese (BB 110) konkrét utalás a névadó együttesre, amely e művet idehaza elsőként szólaltatta meg, végül Schubert
C-dúr vonósötöse (D 956), amelyben Perényi Miklós vendégeskedett az első csellószólam játékosaként, a romantikus kamarazene egyik csúcsa.
Rendkívüli koncentráció, intenzív jelenlét és élénk párbeszéd, sűrű hangzás és szuggesztivitás jellemezte a produkciókat. Beethoven tétele elénk állította a mű jellegzetes túlfeszítettségét és felajzottságát: azt az agitatív és egzaltált kifejezésbeli felsőfokot, amely e művet jellemzi, s amelynek minden kiemelkedő előadásában jelen kell lennie. Nem maradt adósunk az olvasat a mű maximalizmusával sem, amely ügyet sem vet arra, hogy a játékosok gyarló halandók, s lehetetlent követel tőlük. A Nagy fúga intonációsan rendkívül nehéz darab, s ez volt a koncert egyetlen műsorszáma, amelyben a kvartett megszólalásmódját olykor sérülékenynek érezhettük.
A cikk folytatásához kattintson a linkre!