A zene: alapfeltétel a szervezet (és kedély) harmonikus, kiegyensúlyozott működéséhez. Különböző formákban fogyasztható, mennyiségi korlátozás nélkül. Káros mellékhatása nem ismeretes, kísérőjelenségként gyakori a függőség kialakulása. A járványveszély idején bevezetett szigorítások idején ki-ki megtapasztalhatta ezt. És azt is, hogy az élőzene érdemben nem helyettesíthető. Szépen példázza ezt megannyi lelkes zenebarát, aki dacolva aggályokkal és félelmekkel, nem mondott le a hangversenylátogatás lehetőségeiről, a biztonsági előírások betartásával példamutató figyelmezettséget tanúsítva, és a műsorszámokat követő taps minőségével (lelkes, ám nem „bulizós” intenzitásával) köszönetet és elismerést fejezve ki. Mondhatni, visszaadva a taps „visszajelzés-értékébe” vetett hitet.

Különösen szerencsésnek érezhette magát a Concerto Budapest közönsége, hiszen a problematikus évadkezdet ellenére halasztott koncertként megvalósulhatott október 31-én a Müpában a Pierre-Laurent Aimard közreműködésével meghirdetett program, és a bizonytalan ideig tartó kényszerszünet előtti egyik utolsó rendezvényként november 9-én megismétlésre került a Zeneakadémián közös fellépésük Boris Berezovskyval.

Fotó: Felvégi Andrea

Két különböző műsortípus, két felejthetetlen élmény – ami hasonló hatású lenne olyan kulturális környezetben is, amikor nem menne önmagában is eseményszámba, hogy a két világhírű művész elismerésre méltó bátorsággal vállalta a fellépéseket.

Külön öröm volt a kényszerűen eseményszegény élőzenei környezetben, hogy hagyományos, szünettel két részesre tagolt „egész estés” programokat kaptunk. Indokolt is volt ez a műsorok ismeretében. Aimard-ral Brahms II., B-dúr zongoraversenyét szólaltatták meg, majd (Leopold Stokowsky ill. Bernardino Molinari hangszerelésében) két Debussy-zongoradarabot (Az elsüllyedt katedrális, A boldog sziget) követően maradt erejük egy fergeteges fináléra (Bartók: A csodálatos mandarin – szvit).

Fotó: Posztós János

Aimard nem a PR csillagként beharangozott kedvencei közé tartozik – rá elsősorban művészi teljesítménye által figyel fel a szakma és a közönség. A „kiművelt kéz, kiművelt szív” szélesebb körben teljesített kritériuma mellett a „kiművelt ész”-nek pályája kezdete óta folyamatosan tesz eleget. 19 évesen a kortárs zenejátszás páratlan műhelyeként számontartott Ensemble Intercontemporain alapító tagjai között találjuk, s a komplex struktúrákon való nevelkedés olyan iskolát jelentett, amely – egyúttal a „kiművelt hallás” magasiskolájaként – alkotókéval vetekedő „lényegi” kottaolvasásra szoktatta. Ez kamatozott, amikor Brahms zongoraversenyét – amelyet életében másodszor játszott koncerten – a művet korábban nem ismerők számára is követhetően tálalta. Akinek pedig olyan élményei voltak korábbi előadások alapján, hogy „nehéz” hallgatnivaló, úgy érezhette: beavatást nyert a monumentális kompozíció egészének áttekintésébe. Észlelhető volt a zenei közeg sűrűsége, intenzitása – azonban olyan atmoszférát teremtve a különböző hangulatokat felvillantó tételek egymásutánjában, hogy a közönség kiválasztottként feledkezhetett bele a folyamatokba. A műfaj egyik legmonumentálisabb kompozícióját szokás úgy tekinteni, mint „szimfónia zongorával”, ám ezúttal szinte óriások kamaramuzsikájának érezhettük, olyannyira felnőtt a zenekar valamennyi játékosa a feladathoz. A második részben kiteljesedett a hangszínvarázs, amikor megannyi hangszeres érezhette magát szólistának az átirat-partitúrák adott helyein – majd együttesként tett tanúbizonyságot fáradhatatlanságáról a Bartók-szvittel. Tette mindezt a mércét magasra állító zeneigazgatója, Keller András irányításával.

A két estén hallható zeneakadémia műsor különlegességét az adta, hogy az első részben Brahms: f-moll zongoraötöse szerepelt Boris Berezovskyval és a Keller Quartettel (Keller András, Környei Zsófia, Homoki Gábor, Fenyő László), a szünet után pedig Liszt két zongoraversenye (Esz-dúr és A-dúr) csendült fel – karmester nélküli előadásban. A kamaraműnél azt az „egyfelé gondolkodást” kell kiemelni, ami ritkán jön létre, ha nem összeszokott kamaraegyüttesről van szó. Berezovsky nem először szerepel a Concerto Budapest koncertjein, mégis illik kiemelni azt a kamaramuzsikusi összjátékot, amit a leggyakrabban szólistaként fellépő zongoraművésznél megfigyelhettünk. Éreztük az apparátus-kínálta megannyi „viszonylatot” a játékosok kisebb-nagyobb csoportja között, mindig az adott anyag arányos felrakásával, és azt a széles ívet is, amely egy-egy tételt zárt egésszé ölelt. Talán szerencsésebb lett volna, ha a zongorát nem teljesen nyitják ki (mint versenyműveknél szokásos), hiszen Berezovsky számára aligha jelentett volna problémát a kiegyenlített dinamikai viszonyok biztosítása – így viszont néha kevésnek éreztük a belső szólamokat, elsősorban a brácsát, amelynek játékosa intenzív mozgással és mimikával éreztette szólama jelentőségét a kontextus egészében. Ez a vizuális többletinformáció, amely minden bizonnyal a Kokas Katalinnal való együttmuzsikálás során vált Homokinak sajátjává, a klasszikus fegyelmezettséggel játszó partnerek között olyan tévképzetet sugallhatott, mintha ő lenne a történések belső motorja, irányítója. A két félidő egyensúlyának kedvéért a kamaraegyüttes ráadással is kedveskedett lelkes hallgatóságának.

A Liszt-zongoraversenyeknél meglepő színpadkép fogadta a közönséget: a szólista szembe ült a közönséggel (tehát, a fafúvósok előtt), a zongora fedőlapja eltávolítva – és a karmester nélküli versenymű-előadásokkal (és a műsor információjával ellentétben) Berezovsky NEM vezényelt. Egy volt a muzsikusok közül, első az egyenlők között. Romantikus nagyzenekar – karmester nélkül. Ennek életképes megvalósítása Keller András karmesteri munkájának legújabb nagyszerű eredménye. Mondják, a jó tanár feleslegessé teszi magát – valami ilyesmiről van szó ezúttal is. Ráadásul, ehhez nem elég a perfekt szólamtudás – áttekintő partitúra-ismeret szükséges. Mert az esetek nagy többségében ideális hangzásarányok jöttek létre. Kétségtelen: akadt egypár olyan mozzanat, amely karmesterrel plasztikusabban csendült volna fel, ám a műegész mindkét esetben élménytadó volt. Csakúgy, mint Berezovsky művészi teljesítménye.

Fotó: Posztós János

És nem lennénk igazságosak, ha nem emelnénk ki név szerint azt a két fafúvóst, akik az Esz-dúr versenymű kezdetén első megszólalásaikkal már-már kettős- illetve hármasversenyt ígértek. Klenyán Csaba univerzális klarinétművész, és rendszeresen elismerésre méltó Kaczander Orsolya fuvolajátéka is. Napjainkban már-már közhellyé silányult az unos-untalan emlegetett „művészi alázat”. Ha van ilyen, ahhoz mintapéldának leginkább e két művésznek az évtizedekben mérhető munkásságát említeném, akik értékes játékukkal zenekari művek előadásának emlékezetessé tételében működnek közre. A vonósok közül a gordonka szólamvezető Takács Ákos kapott ezúttal különleges lehetőséget a szólista-dallamokkal, amelyeket emlékezetes-szép előadásban játszott. De a kivételes erőpróbát jelentő teljesítményért valamennyi játékost elismerés illeti meg. Remek alkalom volt arra, hogy szembesüljünk a ténnyel: kitűnő muzsikusok teljesítményének „eredője” a zenekar megannyi méltán lelkesen fogadott fellépése. És nagy hála Keller Andrásnak, akinek köszönhetően ezek a nagy hatású Z-vitamin adagok könnyebbé teszik a koncertlátogatási lehetőségek kényszerű nélkülözését.

Forrás: art7.hu