Csapó Gyula: Versenymű zongorára és változó környezetre (2023)

Képzeljünk el egy kört, melynek kerületét a mű rövid tételei alkotják. Képzeljük a kör közepébe az alkotót. Akár a Szaturnusz és megszámlálhatatlan holdjai, ugye? Az alkotó ki-kinyúl középről a cirkumferenciára a kincsekért, amelyekre éppen szüksége van. Nagyon sokszor teszi ezt, és minden mozzanatot feljegyez. Így készült a mű. Benne irtózatos anyagmennyiséget eresztettem át magamon. Vakmerőség volt, vagy ostobaság? Talán bátorság? Talán. Valószínűleg eljutottam a megismerhetőség határaiig. Ez a mű a határok megpillantani-akarásáról, feszegetéséről szól, a létért való küzdelemről e határmezsgyéken. A fenntartásról, nem pedig a fejlesztésről vagy holmi dibdáb célokról.

A darab elején azért szólal meg a tizennyolc MIDI-zongora, mert olyan anyagot kontemplálok, ami alig, vagy nem megismerhető. Azért nem ismétlődik ez a tizennyolc zongora a darabban ezután soha, mert maga a rákövetkező zene az, horizontálisan, ami a tizennyolc zongora káosza vertikálisan. Ez a mű formája, se több, se kevesebb, s ez adott logikát a rákövetkező zenék rövid tételességéhez, kaleidoszkópikus tördeltségéhez, s a tördeltség ellenére egymás prizmáiban létrejött egységéhez. Mert nem az az egység, ami annak látszik, hanem az, amikor mindent egy hallás hallgat, egy észlelés fűz össze! Ahogyan hall, ahogyan fűz. Le kellett volna mondanom a terhekről, ami alatt, íme, összeroskadtam? Vagy erre képtelen voltam? Mint az életben, ahogy az ember a sok fölösleges ballasztot, holmit értelmetlenül tolja, mint egy perverz hóeke, ahelyett, hogy megtanulná levetni magáról?

Mégis pozitívnak látom ezt a mérleget, mert van itt valami... Nem arról van ugyanis szó, hogy ez hogyan lett volna “gazdaságos”, mert nem az a kérdés. A kérdés a “vanás”, a lét maga. Ezeket tornyozta elém, ezt a hatalmas torlaszt, ezt a csecse-becsét. Van-e jogom mindezt kidobni? lehazudni? előle elmenekülni? Vagy van-e jogom másokra ráereszteni? Ha van, akkor csak azért van, mert mindebből mégiscsak tudtam valami emberit formálni, egy ilyen végletes és sziszifuszi tapasztalatot, ami a hallgatás szeretete jegyében kényszerült maga előtt ennyi mindent görgetni, és eljutott odáig, ahol meglátta a határt. Mert a határokat nem “betartani” kell, hanem meglátni, hogy aztán – átlibbenve felettük – eltűnhessenek.

Mostanában sokszor lelem örömömet abban, hogy nyugodtan, racionálisan látok nagy munkákhoz. Vigasztal, hogy célokat, irányokat, módszereket látok arra, hogy észszerűen, megnyugtatóan elrendezzem anyagaimat. Persze, ezzel a lávával, ami a Zongoraverseny, mint egy plazmát valami csillagközi űrhajó hajtóműve, legfeljebb azt tudtam elérni, hogy valami nagynagy mágneses erőtérben tartottam, s nem hagytam kiengedni, hogy aztán szétloccsanjon velem együtt. Ez is erénye talán.

Visszatérve a racionalitás nyugalmat árasztó, szelíd fényéhez, igenis kellett hozzá ez az ellenpont: ez az égő plazma! Mert csak ezáltal lehetett meglátni azt a bizonyos túlsó partot (avagy ama határok egészen világos körvonalait), hiszen így kiderült, mennyire irracionális mindaz, ami pusztán racionális! Ezzel azt akarom mondani, hogy nincs meg a racionális enélkül a határtalanság-jelenlét nélkül, hiszen a racionalitás önmagában éppen annyira őrült, mint ahogy a csakis irracionális az. De ez a párhuzam is pontosítást kíván, hiszen ami az ember elé kerül ilyenvonzerővel, mint ezek a zenei anyagok, az messze nem irracionális, legalábbis nem elintézhető ily kategóriákkal. Ugyanis: ami kell, ami szükséges, az valamiért mégiscsak kell, tehát szükségszerű.

És akkor muszáj alázatosan közvetíteni, hiszen ez a művészi dolgom.