Keller András élete sok más hivatásos zenészéhez hasonlóan kezdődött, amikor hétéves korában hegedülni kezdett. Hamarosan azonban bekövetkezett az első olyan esemény, amelyről kiderült, hogy váratlan fordulatok sorozatához vezet.

„Elég jó voltam, nem voltam kivételes tehetség, de fiataloknak rendezett versenyeket nyertem” – mondja az ünnepelt Keller Quartet vezetője, aki a jövő héten a Concerto Budapest Szimfonikus Zenekarral debütál Írországban.

Az első fordulat akkor jött, amikor tízévesen skarlátot kapott, és öt-hat hétig betegeskedett. „A szüleim dolgozni mentek – mondja a művész –, én pedig otthon maradtam egyedül, és felfedeztem a zenét.”

Közgazdász apja szenvedélyes amatőr zenész volt, nagy lemez- és kottagyűjteménnyel, amellyel Keller fokozatosan ismerkedett meg. Míg az ágyat nyomta, „életre szóló barátságot” kötött a zenével. „És ezután minden megváltozott.”

Tizennégy évesen felvették a budapesti Zenakadémiára, a hetvenes évek közepén – ez volt az „az egyik aranykor”, ahogy ő nevezi, „hihetetlen tanárokkal, oktatókkal, professzorokkal és egyedülálló légkörrel”.

Mielőtt megalakította vonósnégyesét, szólistaként turnézott. Aztán Magyarország akkori vezető karmestere, Ferencsik János (1907–1984) meghívta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar élére koncertmesternek. Hamarosan koncertmestere lett az akkor alakult Budapesti Fesztiválzenekarnak is, amely hamarosan Magyarország vezető zenekaraként működött.

De „minden megváltozott, amikor meghallgattam Beethoven a-moll vonósnégyesét (op. 132) az Amadeus Quartettel” – meséli Keller. Mély benyomást tett rá a Heiliger Dankgesang, a mű lassú tétele, amelynek teljes címe így hangzik: Egy felgyógyult beteg hálaimája az Istenséghez, líd hangnemben. Olyan mélyen hatott rá, hogy ettől kezdve a kvartettjátéknak akarta szentelni az idejét. „Különös döntés volt – mondja, mert hiszen már a Zeneakadémián is sok kamarazenét játszott, vonósnégyeseket is –, de akkoriban ez nem nagyon érdekelt.”

Egy másik fontos állomás az volt, amikor Schubert oktettjét és Beethoven szeptettjét játszotta egy koncerten a Berkes Kálmán klarinétos vezette fúvósokkal. A többi vonóssal hozták létre a Keller Quartetet, de csak azért, mert a mélyhegedűs, Gál Zoltán „kitartóan győzködött”. Keller egy évig állt ellen a nyomásnak.

A zenészek eleinte csak éjszaka tudtak próbálni. „Minden este tízkor, fél tizenegykor találkoztunk. Visszagondolva ez rendkívül szokatlan volt. Négy őrült magyar srác, akik egy barátjuk – egy festőművész – házában találkoztak, egész éjjel játszottak, és Amadeus, Busch, Végh nagyszerű kvartettjeit hallgatták. Talán ez volt életem legjobb időszaka. Nagyon hamar igencsak komolyra fordult a dolog. A kvartett nagyon-nagyon rövid idő alatt sikeres lett.”

„Hihetetlen tanáraink voltak” – mondja, megemlítve Kurtág György zeneszerzőt, Rados Ferenc zongoraművészt és kamarazenészt, Mihály András zeneszerzőt és csellistát, valamint Devich Sándort, a Bartók vonósnégyes második hegedűsét. „Minden szempontból ők voltak a legnagyobbak. És persze Végh Sándor Salzburgban.” Keller és barátai hamarosan versenyeket nyertek, és neki el kellett döntenie, hogy a vonósnégyeseknek szenteli-e magát.

„Azért választottam a kvartettet, mert az volt a személyes érzésem, hogy ez négy nagyon erős lélek közös hangja, akik ugyanazon szenvedély miatt találkoznak... ez mindennél fontosabb. Ezzel kezdődött el az igazi karrierünk.” Nagyon sűrű koncertprogramot vállaltak, s ezzel párhuzamosan, menet közben kellett megtanulniuk a repertoárt.

Az úton töltött két évtizednek azonban súlyos ára volt. „Elveszítettem a hazámat” – mondja Keller. Mindenhol játszottak, „de Magyarországon nem. Mindenütt dicsértek minket, de Magyarországon nem is emlékeztek ránk. Ez nagyon nehéz volt. Úgy gondoltam, találnom kell valamit, amit a saját országomban csinálhatok. A lányom egyre nagyobb lett, és én alig láttam őt. Haza akartam jönni.”

Ez hozta a Concerto Budapest Szimfonikus Zenekarhoz, amelyet 1907-ben alapítottak a Magyar Posta együtteseként, és amely, amikor ő odakerült, a német tulajdonú Magyar Telekom zenekaraként működött. „A zenekarnak – mondja Keller – nagy múltja van, a második legrégebbi ilyen együttes Magyarországon, de nem tartozott a legjobbak közé, és én újra akartam építeni.” Viszont megvolt a „nagy hagyomány és az erős elkötelezettség”.

2007-ben nemzetközi mezőnyben elnyerte a zeneigazgatói posztot, de az időzítés borzasztóan rossz volt. Ugyanis a Telekom támogatása hamarosan elapadt, mivel a vállalat megváltoztatta kultúrpolitikáját. Keller rendkívüli döntést hozott: folytatja, hogy időt nyerjen, és eredményesen érveljen a kormányzati támogatás szükségessége mellett.

2011-re világossá vált számára, hogy mindenét a zenekarba kell fektetnie. Amikor a pénz elfogyott – mondja –, „a zenekar velem maradt. Itt maradt velem, fizetés nélkül, több mint tíz hónapig. Hatalmas elköteleződés volt. Ezek fiatal családos emberek voltak. Kikapcsolták náluk az áramot. Nagy családi tragédiák voltak. Nem volt pénz. Végül a kormány felvállalta a zenekart. Nem volt nagy támogatás, de esélyt kaptunk a túlélésre.” Aztán a finanszírozás emelkedett, és „a gazdasági válság miatt” bekövetkezett kétévi csökkentés után az éves támogatás jelenleg 1,6 milliárd forint, azaz mintegy 4,1 millió euró.

„Még mindig nem a legjobb – mondja –, de jelentős. És látjuk a jövőt, mert a zenekar tagjai nemcsak nagyon jó zenészek, hanem nagyon jó emberek is. A zenén keresztül mindenki hallhatja a szívüket-lelküket. Ez minden hangban megjelenik, amit játszunk. És ezzel kivívjuk mások tiszteletét.”

Maga a karmesterség, mondja, „gazdagította a zenei életemet, a muzikalitásomat és a zenei látásmódomat. Egy vonósnégyes vezetőjeként kilencven százalékban szólista voltam... Na jó, nyolcvan százalékban. Nagyon jól szervezett együttes volt. Nagyszerű élmény, mindenki tudta, mit kell tennie. A legnagyobb dolog nem az, hogy együtt játszunk, hanem az, hogy figyelünk egymásra. És én ezt hozom a zenekarba.”

Egyetlen szólamot meghallgatni szerinte „csodálatos, jó. De figyelni a többieket, nemcsak a karmester intését követni, megérteni a hangjegyek jelentését, ami sosem egyértelmű, figyelni a következő sorra, a másodikra, a harmadikra... legalább hat különböző szólamot figyelemmel kísérni, ez nagyon nehéz. Ahhoz, hogy komplex zenész legyél, a saját szemszögedből ismerned kell az egész darabot.”

A céljai felé való elmozdulás, mondja Keller, „hosszú-hosszú küzdelem volt. Mert a zenekar fejlődése sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint a támogatás. Hatalmas küzdelem volt. De a zene mindennél erősebb a világon.”

Keller András vezényli Mozart 40., g-moll szimfóniáját, Bartók 3. zongoraversenyét (Pierre-Laurent Aimarddal) és Beethoven 3. (Eroica) szimfóniáját a Concerto Budapest Szimfonikus Zenekar koncertjén Dublinban, a National Concert Hallban szeptember 19-én, kedden, 20 órakor.