Fotó: Aknay Csaba

– Hol helyezkedik el a darab a „belső” repertoárjában, és az idők során hogyan változott kettejük viszonya?
– Az egyik legnehezebben hallgatható Bartók-műről van szó, egy-két vonósnégyes tudja még überelni e téren. Még akkor is így van ez, ha belülről látjuk a könnyedségét is. Bárkivel hallottam régen, azt mondtam, hogy nekem nem tetszik. Idegen volt számomra.

Jó, onnan indulunk, hogy a zeneiskolában, amikor a tanárom odaadta nekem Bartók Három csíkmegyei népdalát Balassa György átdolgozásában, akkor óra után sírva mentem haza, és azt mondtam, hogy én ilyen csúnya modernet soha nem akarok játszani. Ehhez képest az élet mást hozott, és egy csomó modern darabbal is foglalkoztam. De a Kontrasztokkal kezdetben valahogy nem tudtam mit kezdeni. Megtanultam, mert mégiscsak illik, hogy az ember tudja ezt a darabot is, csak nem bírt megfogni.

Aztán diploma után egy-két évvel jött egy üzenet a telefonomra Gulyás Mártától, hogy „Csaba, maga biztos sokat játszotta a Kontrasztokat. Jó lenne, ha el tudná vállalni a koncertet, egy főpróba lesz”. Szabadi Vilmos játszotta a hegedűszólamot. Azt éreztem, ez olyan fölkérés, hogy akármilyen a viszonyom a darabhoz, el kell vállalnom. Nem tudtam nemet mondani.

Aztán a koncerten bekattant, hogy tulajdonképpen miről is szól ez a mű. Ott érintett meg nagyon mélyen, és onnantól kezdve aztán sokszor adtuk elő Gulyás Mártával és Szabadi Vilmossal. Az első közös koncertünk után elmondtam nekik, hogy most játszottam először a művet. Persze érezték is, hogy nem magabiztos a játékom. Tőlük is rengeteget tanultam, és innentől kezdve szépen kinyílt számomra a darab. Számos más művel vagyok így, nagyon sokat megtanulok „csak úgy”, és van, amelyikről azt gondolom: na, ezt eljátszom koncerten is.

De van, amiről már menet közben kiderül, hogy nem koncertre való, mert az én értékítéletem szerint nem jó. Van aztán, ami eljut a koncertig, de tudom, hogy többet nem fogom játszani. S olyan is van, amit felkérésre játszok el, megnézegetem, és semmit nem mond nekem, aztán koncertszituációban mégis, és onnantól elkezdi élni a saját életét. Nagyon sokszor szerencsére a szerzők örömére is…

– Ha a Kontrasztok tételeinek egy-egy vonását kellene kiemelnie a saját szempontjából, mi volna az?

– Az első tételnek egy kicsit divertimentós hangulata van, miközben a verbunkos mögött iszonyatos tragédia húzódik: amikor toborozták a császári seregbe a srácokat, leitatták őket, és mire feleszméltek, már minden alá volt írva. Számomra ez a tragikum soha nem tud divertimentóvá válni.

Tehát karakterében könnyed a Verbunkos tétel, de ez a „beetetésre” utal. Nekem nagyon tragikus az, ahogy lecseng a kis hangoverrel a végén. Aztán jön a Pihenő, ami ugye csak a táncrend miatt van. Elmondanám, hogy a klarinétos megfullad a Pihenő alatt, mert úgy van megírva. És végül a Sebes: annál gyönyörűbb melléktéma kevés íródott klarinétra, még Bartóknál is, mint ami a harmadik tételben megjelenik.

Igazából rapszodikus módon állok a műhöz, mindig másként. Most ismerős a felállás, de

Várjon Dénessel és Keller Andrással előadni ezt a darabot minden alkalommal jutalomjáték.

Főleg a Zeneakadémia Nagytermében. Egyébként először úgy voltam vele, hogy mivel a Kontrasztok után a Grieg-zongoraverseny következik a koncerten, azalatt majd kifújom magam, de aztán rájöttem, hogy a hangszernek az imidzsét rombolnám, ha a Kontrasztok után András bejön dirigálni, Dénes pedig eljátszani a Grieget, a klarinétos fiú meg pihen – úgyhogy én is beülök a zenekarba. Aztán persze az Eroicába is.

– Kamarazenél, szólózik és zenekarban is játszik. Hogyan éli meg ezek kontrasztját, a váltást e különböző „üzemmódok” között?

– A zenében kalandvágyó vagyok. És nekem mindig kellett a csapatmunka is.

Mindig úgy voltam vele, hogy csapatjátékosból lesz a jó szólista, a jó kamarazenész, és talán fordítva is igaz ez.

Egy biztos, hogy nagyon megerőltető a zenekari játék, teljesen más játékmódra, más nádakra van szükség, másfajta megterhelést jelent a szájnak egy-két szimfonikus darab. Nem véletlen, hogy nem is sokan csinálják váltva, főleg nem úgy, hogy akár a kortárs zenéig szélesítenék a repertoárjukat. De nekem ez kihívás, és élvezem, pedig sokszor szellemileg és fizikailag is iszonyatosan fárasztó.

Nagyon intenzív szólista- meg kamarazenei életet éltem már a Concerto Budapest előtt is, ahol tíz éve játszom. Korábban tizenhat évig zenéltem a Weiner–Szász Kamaraszimfonikusoknál. Talán ezért van az, hogy számomra egyáltalán nem jelent problémát, ha az épp lezajlott külföldi turnénk után most majd Kontrasztokat játszunk, aztán beülök a zenekarba. Csak azon belül is olyan kamarázás szokott lenni, hogy kész csoda. Mert mondjuk mikor játszottam volna Mozart zongorás kvintettet Mihail Pletnyovval, ha nem ülök a zenekarban? Nekem így teljes a zenélés.

– A Kontrasztok népi gyökerei tagadhatatlanok. Az ön műfaji nyitottságában milyen hely jut a népzenének?

– Eszméletlen sok népzenei lemezem van. A magyarpalatkaiakat szeretem a legjobban. Egy magyar zenész a népzene nélkül nem tud létezni. Az viszont már egy másik kérdés, ami mind a mai napig foglalkoztat, hogy ha Bartókot játszik az ember, azt vajon „fordítsuk-e” vissza népzenére.

Nem véletlen, hogy ő abból transzformált egy új anyagot. Azt nekünk miért kell visszatranszformálni? Vagy miért nem? Az eszem egyelőre azt mondja, hogy ha már egyszer más szintre, nem feljebb vagy lejjebb, hanem más dimenzióba került egy népzenei anyag, azt nekünk talán már nem kell variálni. De azért ha sok népzenét hallgat az ember, akkor akaratlanul is beleteszi a játékába az arra jellemző frazírokat.

– Köztudott, hogy a Kontrasztokat a világhírű amerikai jazzklarinétos, Benny Goodman felkérésére írta Bartók. Klenyán Csaba pedig klasszikus zenészként nemegyszer játszik improvizációs zenét, és nagy barátja a jazznek. Honnan a vonzalom?

– A jazz hallgatását már általános iskolás koromban elkezdtem. Sok szempontból irigylem a jazz-zenészeket, mert van egyfajta szabadságuk. Sajnos az a véleményem – tisztelet a kivételnek, mert vannak kiváló klarinétosok –, hogy a zene és a klarinétozás általában nem akar találkozni. Végül is jól szól a hangszer, csak épp a zenélés sava-borsa hiányzik. Tehát az, ami miatt azt mondjuk, hogy én úgy játszom, ahogy a Klenyán Csaba játszik, mert van egy személyes véleményem is a dologról. De hát ezt nagyon nehéz hozzátenni, ha az ember mindenfajta játékszabályt betart. Én a klasszikus zenéből jöttem, ezért másfajta rendszerben gondolkodom, de talán a frazírjaim meg az a fajta szabadság, amellyel megtanultam játszani olyan muzsikusoktól, akiket a tanáraim mellett szintén mesteremnek tekintek, így például Oláh Kálmántól, Szakcsi Lakatos Béla bácsitól vagy Lukács Miklóstól, mégiscsak valahogy predesztinál arra, hogy sokszor koncertezem jazz-zenészekkel, és talán ők is örömmel zenélnek velem. Nekem ez állandó tanulási folyamat, amelynek során kiderül, hogy milyen jól lehet bánni az idővel a zenében. Mert mi, komolyzenészek be vagyunk skatulyázva az ütemvonalak közé.

Egyébként Keller András is milliószor elmondja a próbákon, hogy el kell tudni vonatkoztatni az ütemvonalaktól.

Na most ez a jazz-zenészeknek eleve megy, olyan szabadsággal tudnak játszani. Azt hiszem, ebből is sok mindent el tudtam sajátítani. Átadni már nehezebb, ha valakinek nincs ehhez affinitása.

– Hogy kezdődött a Concertóval közös története?

– Amikor 2007-ben Keller András átvette a Telekom Zenekart, többször is hívott oda engem, de volt egy általános nagyon rossz képem a magyar zenekari mentalitásról, ami persze nem biztos, hogy megalapozott volt. Inkább a főiskolás haknik idején gyökerezett meg bennem mélyen, hogy a zenekari munka olyan nálunk, hogy a zenészek közben újságot olvasnak, satöbbi, tehát valahogy nem vonzott a dolog.

Akkor még iszonyú aktív voltam szabadúszásban, és mindig halogattam a csatlakozást. Amikor aztán 2012-ben András újra azt mondta, hogy szívesen látna a zenekarban, igent mondtam. Addigra a Weiner–Szász Kamaraszimfonikusokkal sem volt már annyi koncertünk. Azt mondtam, hogy jó, megnézem, mi ez. Számomra András volt a garancia. Őt már a kilencvenes évek közepétől ismertem, nagyon sokat kamaráztunk együtt különféle formációkban. Aztán később persze kiderült, hogy rengeteg fantasztikus zenész van itt, akik miatt érdemes zenekarban játszani, és tanulhatok tőlük.

Ha azt érzem, és a szakma is így gondolja, hogy egyre jobb vagyok, amióta a Concertóban játszom, akkor ez a csapat érdeme is.

Egyre jobban érzem itt magam a bőrömben, és egyre több mindent meg tudok valósítani abból, amit szeretnék.