Fotó: Andrási Ingrid

– Honnan ered a közös koncert ötlete a Ligeti Ensemble-lal?

– Tavaly ilyenkor már elkezdtünk készülni az idei Ligeti ünnepségsorozatra, és Gőz László felkért, hogy egy progresszív, modern, improvizatív vonalat képviselve hozzak létre egy saját produkciót és legyek jelen a centenárium egyik koncertjén. Teljesen szabadkezet kaptam, és bár sokat foglalkoztam Ligetivel tanulmányaim során, most mégis úgy éreztem, végig kell hallgatnom az összes Ligeti-művet, hisz olyan zenei ötletet kerestem, ami inspirál és új utakat nyit számomra.

– Kezdetektől a Cimbiózis Trióban gondokodott?

– Nem éreztem kötelező jellegűnek, de mivel velük az együttes alakulása óta folyamatosan egy kortárs klasszikus zene felé hajló improvizatív, szabad zenei nyelvet beszélünk, úgy ítéltem meg, ez a felállás lesz a legkézenfekvőbb.

– Mi alapján választott végül műsort?

– Nagy szívfájdalmam, hogy Ligeti nem írt darabot cimbalomra, de ha már ez a helyzet, ott volt a szabadság, hogy bármelyik művét választhatom alapul. Nagyon megtetszett a tíz darab, amit fúvósötösre írt. Ezeket ismertem már, és újrahallgatva azt éreztem, hogy ez a tíz kis darab abszolút megengedi azt, hogy a Cimbiózissal reflektáljunk, tehát a tételeket szabad improvizációkkal kössük össze, megerősítsük a darabok hangulatait, karaktereit, és adott esetben alá- vagy föléjátsszunk. Felhívtam Klenyán Csabát, aki nemcsak nagyon jó barátom, de sokat zenéltünk is együtt, hisz volt egy lemezünk a Cimbiózissal, amin ő is közreműködött. Csaba ekkor mondta, hogy a Ligeti Ensemble-nak ez a mű repertoáron van, így a kérdés csak az volt, van-e kedvük egy ilyesfajta együttműködéshez. Szerencsére örömmel igent mondtak.

– Hogyan készültek erre az előadásra?

– Először kitaláltam a megfelelő dramaturgiáját a produkcióknak. Aztán a szekciópróbák következtek: a Ligeti Ensemble fúvósegyüttese – Benyus János, Ella Dániel, Kaczander Orsolya, Mohai Bálint és Klenyán Csaba – magával az eredeti darabbal készült, én pedig az improvizációs vázlatokkal, gondolati sorral és a megkomponált részekkel kezdtem dolgozni a Cimbiózis triómmal. Amikor mindenki tudta a feladatát, akkor próbáltunk közösen. 

– Hogyan jött a lemezfelvétel ötlete?

– A BMC Records a centenárium alkalmából élő lemezfelvételt tervezett, amit végül el kellett halasztanunk, mivel a tévéfelvétellel együtt nem lehetett lemez minőségű hangot felvenni. Így most, utólag készül a lemez, aminek tulajdonképpen örülök, mert van lehetőségem még egyszer újragondolni az egészet, már az előadás fényében.

– Volt már együttműködése a Ligeti Ensemble-lal?

– Igen. Már a megalakulásukkor játszottam velük Eötvös Péter Da Capo című művét, amit azóta a Concerto Budapest „Hallgatás Napja” című kortárs zenei fesztiválján többször terveztünk játszani, de mindig valami közbejött. Nagyon remélem, hogy novemberben sikerül végre közösen színpadra vinnünk ezt a művet.

– Képes egy klasszikus zenét játszó együttes is arra a szabad improvizációhoz szükséges figyelemre és interakcióra, ami a Cimbiózisban állandóan jelen van?

– Természetesen igen, de más eszközökre van hozzá szükség, és több ember együttjátékánál ez összetettebb és nehezebb feladat. Tapasztalataim szerint csak az igazán nagyok képesek rá, de ők erre törekednek is. A Concerto Budapest – Ligeti Ensemble tipikusan ilyen. 

Ehhez a fajta muzsikáláshoz különleges szenzitivitásra van szükség a zenészek részéről, hogy folyamatosan együtt legyenek, együtt éljenek és lélegezzenek az éppen aktuális szólistával. 

Ebből alakulhat aztán ki egy sajátos interpretáció – különböző fő- és mellékszereplőkkel – és egy folyamatos interakció.

Ha a kortárs zenéről beszélünk, egy összeszokott szimfonikus- vagy kamarazenekarnál is különösen fontos elvárás lehet ez, hisz élő szerzőknél sokszor előjön a zeneszerzők improvizatív készsége is. Kurtág Gyuri bácsinál például a Márta ligatúrája című szóló cimbalomművének már a negyedik verziójánál tartunk, mert ahányszor eljátszom, mindig jön egy újabb ötlet. Ettől él a zene.

– A klasszikus zenében – a jazzel ellentétben – az improvizáció nem igazán az oktatás része. Érzi ennek a hiányát, ha klasszikus zenészekkel játszik?

– A mai zenészképzésben nevelkedő diákok zöme azt tanulja meg először, hogy hogyan ne csináljon valamit, ami már eleve egy kötöttség. Ez a metodika nem engedi meg a gyerekeknek, hogy felfedezzék a saját hangjukat. Ennek egy folyománya aztán, hogy ha fiatal zenész korában ugyanennek a diáknak azt mondom, hogy „kérek egy hangot”, azt feleli majd, hogy „melyiket?”. Ilyenkor én elmagyarázom, hogy szeretném, ha ő választana egy hangot, legyen az a sajátja, amivel aztán el tudunk kezdeni játszani. Ha hagyjuk a gyermeknek, hogy saját maga fedezze fel a zenét, akkor úgy tudja majd megfogni az A hangot, mintha a saját piros labdáját tartaná a kezében. Egy jó tanár ezek után egyszerűen rávezeti a diákot azokra a szabályokra, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy egyre ügyesebb legyen. 

A legjobb, ha a szabályokat maga a gyermek fedezi fel.

Ez az első lépcső az improvizációhoz. Ha van saját hangod, van saját technikád, saját világod, akkor a zene a tiéd. Onnantól, ha el akarod zenélni, hogy esik a hó, nem az lesz a lényeg, hogy ezt Schubert vagy Rahmanyinov írta, hogy milyen zenei jelzések vannak benne, hisz ezeket mind meg lehet tanulni utólag is. Nem a jeleket, zenei szakkifejezéseket játsszuk le. Ezekkel csak leírjuk mindazt, amit ki akarunk fejezni, a zene sodrását, lélegzését. A lelket az előadó adja. Óriási különbség.

A SOTE indított egy szemináriumot, ahol aktívan zenélő hallgatók jöhettek zenei improvizációs kurzusokra, hiszen a gyógyítás folyamatához is nagyon sok improvizációra van szükség. A klasszikus zenéből jött diákok első reakciója a félelem volt.

– Hogyan oldotta ezt fel?

– Elkezdtem velük egy egyszerű beszélgetős gyakorlatot játszani. Megkértem, hogy a mai napjukról beszélgessenek párokban, és közben figyeljék meg, hogyan zajlik a párbeszéd: a gesztusok, szünetek, és a beszélgetés ritmusa, íve. Kaptak erre öt percet. Aztán megkértem, hogy most ugyanezt zenéljék el. Rögtön ment nekik. Mi történt? Egy adott élményt zenével meséltek el. Az improvizáció lényege, hogy spontán elmesélj valamit. Ha ezt kisgyerekkorunk óta gyakorolnánk, minden zenész élete könnyebb lenne.

A jól improvizáló zenész olyan, mint egy nagyon jó színész: nem a szerepet játssza el, hanem a szerep kezd el benne játszani.

Így érhető csak el a flow, ami végül a katarzist okozza. Ennek a hiánya hosszú távon unalomhoz és kiégéshez vezet.

– Hogyan lehet ezt a fajta nyitottságot folyamatosan fenntartani?

– Ez a zenészek saját feladata. Egy szimfonikus zenekarnál persze kell egy jó karmester, de ha a zenészben nincs meg a merészség, a vágy a teremtésre, a zenei szerepe átélésére, megformálására, akkor hiábavaló minden. Nem lehet csak úgy játszogatni.

Minden egyes hangnak megvan a felelőssége. 

Fellini sem kezdett csak úgy „rendezgetni”. Mindig a tökéletesre kell törekedni. Ez a mi felelősségünk.