forrás: Harrison Parrott

– Mik a benyomásai a mai próba után?

– Nagyon különleges volt a próba, teljesen eltér a zenekaroknál szokásos próbafolyamatoktól. Általában a professzionalizmus racionális értelemben megelőzi a szenvedélyt és az érzelmeket. A Concerto Budapesttel a munka rendkívül intenzív és szenvedélyes – amit én már tudtam Keller Andrásról -, de újra és újra rácsodálkozom, milyen támogató zenekara van.

– Mit ért az alatt, hogy támogató?

– Sok szkeptikus és távolságtartó együttes van, itt viszont mindenki részt akar venni ebben a rendkívül intenzív próbafolyamatban. Ez egyáltalán nem megszokott, és én nagyon szeretem. Elképesztően energiaigényes, de megéri.

Tényleg minden a zenéért történik.

– Mit gondol Beethoven 4. zongoraversenyéről?

– A mű Beethoven egyik legnagyszerűbb műve, de nem a rá legjellemzőbb zongoraverseny. Ez a „Sturm und Drang” mozgalom időszakából származik, mikor Beethoven rengeteg konfliktust, szenvedélyt, tragédiát és drámát élt meg, ez a zongoraverseny mégis teljesen más. A mű egy olyan Beethovenhez vezet minket, aki harmóniában és békében van a világgal. A lelkület, mikor elfogadja a világ, a természet és Isten szépségét, nála nagyon ritka. Kivételesnek is mondható. Természetesen vannak benne tragikus pillanatok, de nagyon röpkék. Magától értetődően legtragikusabb rész a lassú tétel, amelyik Beethovenhez képest rendkívül rövid. Halljuk itt is a sorsot, ami elég sötét, és Beethoven hangját, aki ettől szenved, de ez a pillanat bár nagyon erőteljes és intenzív, hamar véget ér, és ezt követően rácsodálkozhatunk a természet gyönyörűségére. A szenvedés nem önmagáért van.

Beethoven elfogadja, hogy a világ szépsége fontosabb az ő problémáinál.

– Milyen gyakran játssza ezt a művet?

– Nem olyan gyakran, mint Rachmaninov második zongoraversenyét. Nem számolom, de biztos, hogy több mint hússzor játszottam már, hisz Beethovennek ez a leggyakrabban játszott zongoraversenye.

– Csak néhány napra érkezett hazánkba, mik a tervei a budapesti koncertet követően?

– Az október és november mindig elég sűrű időszak. Magyarország után Dortmundba utazom, aztán Párizsba, majd Londonban a Royal Philharmonic Orchestrával adok koncertet. Idén novemberben sok önálló Rachmaninov-estem lesz különböző városokban.

Nyikolaj Luganszkij és Keller András a Zeneakadémián – fotó: Felvégi Andrea

– Nem sokkal ezelőtt összefutottam Keller Andrással, aki elárulta, hogy Ön az egyik kedvenc zongoraművésze.

– Nagyon örülök ennek.

Az az igazság, hogy a formális professzionalizmust rendkívül nehéz a zene szenvedélyes szeretetével összehangolni. Keller Andrásnál a kettő egyszerre van jelen, hisz mindamellett, hogy nagyszerű zenész, rendkívül magas hőfokon próbál. Érdekelne, hogy minden zenekar elfogadná-e ezt. Remélem, igen.

– Hogy érti ezt?

– A zenekarok elég különbözőek. Vannak nagyon ironikus vagy akár cinikusnak is mondható együttesek is. A Concerto Budapestben azt érzem, hogy a zenészek átveszik Keller András intenzív zenei érzelmeit. Csak ismételni tudom önmagam: ez egy kivételes jelenség a klasszikus zenei életben. Sok nyugat-európai zenekarban egyedül az a fontos, hogy a próbát időben kezdjék és fejezzék be. Ami itt történik, az csodálatra méltó. Ha valaki így bevonódik, és ennyire szeret zenélni, mint a Concerto zenészei, az mindenkire hat. És most a próbáról is beszélek: a zenészek hatnak egymásra és a szólistára is. Ennélfogva aztán nyilván a koncert is rendkívüli hatást tud elérni.

Nincs egyetlen pillanat sem, amikor azt érezném, hogy az emberek csupán a munkájukat végzik.