„Népszerű lesz-e valaha, bajos volna eldönteni.”– írta beszámolójában Johannes Brahms D-dúr hegedűversenyéről a Pesti Napló egykori kritikusa. Az 1879-es lipcsei ősbemutató óta eltelt közel másfélszáz év alatt a hegedűs szakma és a közönség is egyértelmű választ adott erre a kérdésre. Tény, hogy a Joachim József ösztönzésére született versenymű nem ad lehetőséget az öncélú virtuozitásra, helyette zenei mélységeivel, tömörségével és monumentalitásával kárpótol. Nem csoda tehát, hogy a D-dúr hegedűverseny némileg meglepte a kortársakat, mivel túlzottan szimfonikus jellegűnek érezték, ráadásul az is kiderült, hogy a zeneszerző eredetileg négy tételesre tervezte.

A klasszikus szimfónia műfaját – az ún. mannheimi iskola nyomdokaiba lépve – Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart páratlanul gazdag életműve emelte a zenei alkotóművészet centrumába. Beethovent partitúráiban jutott azonban tetőfokára a műfaj, arra a pontra, amikor már a mondanivaló, a szerzői szándék kezdi tágítani, szétfeszíteni a hagyományos kereteket. Változik az előadó együttes létszáma, a tételek száma, illetve sorrendje, zenén túli, program-jellegű elemek jelennek meg, majd a „Kilencedikben” megszólal az emberi hang is. A 3. Esz-dúr (Eroica) szimfónia az életmű talán legnagyobb meglepetését, a műfaj újjászületését jelenti. Az Eroica gyökeresen új utakat keres. Zenén túli asszociációt kínál amikor „hősi” szimfóniaként definiálja magát, melynek ajánlása eredetileg Napoleonnak szólt.