Fotó: Zeneakadémia / Felvégi Andrea

Milyennek találta a Zeneakadémia idei, hegedűsöknek megrendezett Bartók Világversenyén a mezőnyt?

Ha olyan fiatal művészekkel találkozhatunk, akik valóban mély és szuverén mondanivalóval rendelkeznek, az valódi választóvonal a versenyzők között. Sporthasonlattal élve: az utolsó két-három centit is csak a legjobbak ugorják meg. Az idei Bartók Világverseny rendkívül magas művészi színvonalon zajlott, de a rendezés, a légkör is nagyszerű volt.

Milyen szempontok szerint zsűrizett? El tudja választani művészi énjét a sima koncertlátogatói „fültől”?

Hasznos, ha a zsűriben nincs mindig teljes egyetértés, és ha a tagok különböző aspektusokból vizsgálják az indulókat, mert így jöhet ki a leghitelesebb eredmény, amire bátran mondhatjuk, hogy valamiképp a közönség véleményével is egyezik. A magam részéről ilyenkor nem csak szakemberként, hanem koncertlátogatóként is hallgatom a versenyzőket. Ha egy-egy momentum technikailag kevésbé sikerül, attól még összességében kulcsfontosságú a versenyzőről alkotott összbenyomás, remek lehet a személyes vonzerő is – pont ezek azok a tényezők, amelyekért a közönség bemegy egy-egy érett művész koncertjére is. Előfordult, hogy a versenyző populáris, látványosabb eszközökkel élt, de a többségre nem ez volt a jellemző. Az előadó csak akkor tud életre kelteni egy darabot, ha nemcsak komoly felkészültséggel rendelkezik, és képes a zeneszerző, illetve a mű szellemiségét közvetíteni, hanem a saját személyiségéből is merít.

Daniel Phillips zsűrielnök több ízben is a zsűrizés szubjektív jellegét emelte ki. Mennyire nehéz szubjektív szempontok, érzetek mentén zsűrizni?

Korábban egy időre abba is hagytam a zsűrizést, mert feloldhatatlan ellentmondásokat érzékeltem a tagok egyenként érvényes, ám egymással szembemenő igazságai között. Minden nemzetközi testületben nagyszerű és elkötelezett művészek vannak, így mindig elhatározzuk, hogy az igazi tehetségeket fogjuk képviselni, akik a jövő meghatározó művészei lehetnek. Azután sokszor előfordul, hogy jön egy versenyző, aki technikailag tökéleteset nyújt, mégis hiányzik belőle valami magával ragadó személyesség. Később jön egy másik, akinek ihletett, szuverén előadásai vannak, viszont hibázik itt-ott. Egy tekintélyes versenyen ez szinte feloldhatatlan dilemma a zsűri számára, akkor is, ha felismerjük, hogy a művészet nem sportverseny, amelyen vagy átviszel egy lécet, illetve megugrasz egy távot, vagy kiesel.

A Keller Andrással készült teljes interjút a Zenekadémia oldalán ITT olvashatják.