Tavaly nagy sikerrel debütált az Egyesült Királyságban a Concerto Budapest, idén pedig még messzebbre is eljutottak, koncertsorozatuk Írországban, a dublini National Concert Hallban ért véget. A hangversenyt megelőző közönségtalálkozón Keller András igen lelkesülten mesélt a helyhez fűződő viszonyáról, mint elmondta, annak idején a Keller Quartet innen kapta egyik első nyugat-európai meghívását. Az örömre más oka is volt, a beszámolók és a sajtómegjelenések alapján valamennyi helyszínen hangos tetszésnyilvánítással fogadták a zenekart, annak pedig magam is tanúja lehettem, ahogy az ír közönség ünnepelte őket. De ne szaladjunk ennyire előre: hogyan látta a programot és a hangversenyeket a karmester, illetve a szólista, a Bartók művével színpadra lépő Pierre-Laurent Aimard?

„Az első programot Liszt II. magyar rapszódiájával kezdtük, majd következett Rahmanyinov II. zongoraversenye, Berecz Mihály szólójával, aki fantasztikusan játszott. Csajkovszkij V. szimfóniája hatalmas mű, mondhatnánk, ez az ő Sorsszimfóniája. Bár régen játszottuk a darabot, nagyszerűen sikerült” – osztotta meg gondolatait Keller András. A második koncertprogramban, amelyet a dublini közönség is hallhatott, Mozart g-moll szimfóniája és Beethoven Eroicája között Bartók III. zongoraversenye hangzott el.

Az utóbbi években a zenekarral nagyon sokat foglalkoztunk Mozarttal

– meséli a karmester. „Már amikor a zenekarhoz kerültem, tanulmányokat folytattunk a bécsi klasszicizmus terén, megtanultuk a zeneszerző összes zongoraversenyének kíséretét. Az elmúlt években a további versenyműveken és a nagyobb szimfóniákon is intenzíven dolgoztunk, nekem mint művészeti vezetőnek különösen fontos, milyen sokat fejlődött a zenekar ennek a korszaknak a muzsikájában. Úgy érzem, van saját stílusunk.”

Egy magyar zenekartól talán nem is annyira meglepő, hogy Bartókot is játszik, a zeneszerző Concertója pedig a tavalyi turné műsorán is szerepelt. Ezúttal azonban egy külföldi szólista csatlakozott az együtteshez.

Pierre-Laurent Aimard autentikus előadója a magyar zenének, Bartók-játékában ruganyosság és nemesség van,

ami a III. zongoraversenyben elemi erővel tört elő. Egészen beszédes, magával ragadó módon muzsikál” – nyilatkozott Keller András a zongoraművészről, akinek a magyar zenében való jártasságáról az is árulkodik, hogy nemrég lemezre rögzítette Bartók három zongoraversenyét. A francia művész régóta lelkesedik muzsikánkért, és általában az egész kultúránkért, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a találkozásunkkor magyarul köszönt. Tanulta is a nyelvet, bár jó harminc évvel ezelőtt, így saját bevallása szerint nem sokra emlékszik belőle. „Kulcsot kerestem a nagyon különleges magyar zenéhez, kultúrához, fel akartam lelni a gyökereit” – osztotta meg a motivációját. „Mindig is érdekelt Bartók zenéje, sokat játszottam a szóló- és kamaraműveit is.

Újra és újra visszatérek hozzá, egyfajta mágneses központot jelent számomra.

Elképesztő az a fejlődés, amin Bartók a pályája során végigment, szinte minden egyes darabjával megújult. Mély értelműek az alkotásai, és nagy tisztasággal bírnak, ugyanakkor kerülik a szentimentalizmust és a pátoszt.”

A művész különösen értékes tapasztalatnak tartja, ha magyar zenészekkel játszhat Bartókot. „Bármilyen jelentős legyen egy zenekar vagy szólista, ha nem ismeri a nyelvet, a zene nem születik meg. Olyan ez, mint amikor valaki úgy mond ki egy szót, hogy nem érti a jelentését” – magyarázza. A Concerto Budapesttel és Keller Andrással azonban nemcsak ezért tartotta fontosnak a közös munkát: „Rendkívüli élményt jelentett az a pontosság és hitelesség, amivel Keller András és a zenekara megközelítette a darabot. Mindig igyekszem olyan jó, ha lehet, kiváló zenészekkel dolgozni, akikkel megoszthatjuk a művel kapcsolatos élményeinket, és együtt dolgozhatunk az interpretációnkon.

A mostani turnén különösen nagy élményt jelentett az az intenzitás, amivel a zenészek dolgoztak, és hogy minden egyes koncert előtt újra próbáltunk,

és megkérdőjeleztük a korábbi megközelítésünket. Ha egy darab gazdag jelentésbeli rétegzettséggel rendelkezik, csak apránként lehet felfedezni. Az ember mindig talál benne újat, de ezt csak gyakorlás és előadás közben, másokkal együttműködve lehet felfedezni.

A koncert műsorán szereplő Bartók-alkotás, a III. zongoraverseny rendkívül fontos darab, karmesternek és szólistának egyaránt. „Ahhoz, hogy megértsük ennek a darabnak az igazi jelentőségét, figyelembe kell venni a körülményeket, amelyek közepette Bartók megírta. Számomra nagyon fontos a mű pozitív vetülete, rendkívül élettel teli alkotás, tele fénnyel, energiával és humorral. Hogyan komponálhat egy szerző ilyen hangvételű művet, miközben tisztában van a saját egészségi állapotával, és tudja, hamarosan meg fog halni? Rendkívül nagyra tartom Bartókban, hogy képes volt rá.”

Tisztaság, emberség, a „tiszta forrás” keresése – ezeket a fogalmakat emeli ki Keller András Bartók kapcsán, és egyben rögtön össze is kapcsolja Beethovennel. „Mondhatjuk, hogy Bartók zenei értelemben Beethoven unokája volt, olyan erősen összekapcsolják őket ezek a vonások” – jelenti ki. A karmester úgy véli, a mai kornak talán még nagyobb szüksége van a turné műsorán szereplő Eroica-szimfóniára, mint amikor Beethoven megírta.

Ma is kellenének pozitív hősök, olyan emberek, akikre felnézünk.

A zeneszerző a művet az általa csodált Bonaparte tábornoknak szánta, aki ebben az időben a szabadságeszmény, a társadalmi egyenlőség és számos más pozitív érték szimbóluma volt, amit máig tisztelünk. Amikor Napóleon császárrá koronáztatta magát, mindez összedőlt Beethoven számára, és akkor adta az »egy nagy ember emlékének« alcímet a műnek. Ám így is képes volt belefogalmazni mindazt, ami a világképében a humánummal, az emberi küzdelemmel és fájdalommal kapcsolatos, miközben minden létező szabályt felrúgott. Hatalmas eredmény, hogy ehhez az óriási műhöz az évek során együtt nőttünk fel a zenekarral.”

Mit lehet még ilyen remekművek után játszani, mit tehetnek a muzsikusok, ha a lelkes közönség ráadást követel? Pierre-Laurent Aimard itt is maradt a magyar repertoárnál: a kortársspecialistaként is ismert zongoraművész (aki többek között a Pierre Boulez által létrehozott Ensemble intercontemporain alapítótagja is volt) Ligeti és Kurtág György műveit szólaltatta meg. „Nem akartam valamilyen hatásos slágert előadni, akrobatikus műsorszámot, ami a zongorista virtuozitását mutatja be.

Olyan darabot kerestem, ami többletjelentéssel bíró keretet ad a Bartók-műnek.

Úgy gondoltam, ezzel a zenekarral és a karmesterrel, aki sokat dolgozott Kurtággal, jó volna tisztelegni a zeneszerző előtt, és megemlékezni Ligetiről is, akinek idén ünnepeljük születése századik évfordulóját.”

Keller András is szembesült a választás nehézségével, ráadásul neki a zenészek teherbírását is figyelembe kellett vennie. „Bár gondolhatnánk, hogy Brahms műve, a Magyar táncok nem túl eredeti ötlet egy magyar zenekartól, fel kellett oldani azoknak a hatalmas, érzelmileg megterhelő alkotásoknak a hatását, amelyeket játszottunk. Abban a pillanatban, amikor ezek a jól ismert darabok felhangzottak, mindenkit felvillanyoztak, a közönség nem győzte követelni a további ráadásokat, mindenhol szűnni nem akaró tapsviharral hálálták meg a koncertjeinket.” Ez nem meglepő: a hallgatóság is érzi, ha a zenészek szívvel-lélekkel játszanak.

Úgy érzem, minden nap tudtunk valami szépet és újat mondani a közönségnek

– összegezte a turné tapasztalatait a karmester. „Megismerhették a Concerto Budapest erényeit, azt, hogy a muzsikusok mindent odaadnak a zenéért. Hiszen ezért választja valaki a klasszikus zenei pályát: hogy képes legyen megnyitni mások szívét. Remélem, Magyarország számára is tudtunk jót tenni azzal a lélekkel teli muzsikálással, amit a közönség minden koncerten megtapasztalhatott.”

Fotók: Mudra László