fotó: Xiomara Bender

– Különleges koncert lesz a szombati, hiszen a szokványos zenekari felállással ellentétben a közönség egy teljes kamarakoncertet hallgathat meg, melynek programjában Mozart Esz-dúr zongoraötöse,
Beethoven 5. (D-dúr) „Szellem” elnevezésű zongoratriója és Messiaen Kvartett az idők végezetére című műve hangzik majd el. Mik a várakozásai a koncert kapcsán?

– Szeretek kamarazenei projektekben részt venni, véleményem szerint a műfajt meglehetősen alulértékelik. Idegen tőlem a művészek az alapján történő megközelítése, hogy inkább kamarazenészek, szólisták vagy zenekari versenyműveket preferálnak. Számomra a kamarazene adja a muzsikálás legnagyobb örömét, hisz ilyenkor nem vagyok abban a nehéz helyzetben, hogy számos karaktert egyedül kell megtestesítenem, mint egy szólóesten, és nem jelenik meg a versenyműveknél fennálló nehézség, hogy rengeteg embernek kell ugyanabba az irányba néznie, ami egyáltalán nem könnyű.

– Mit jelent az ön számára a kamarazene?

– Mondhatom, hogy a kamarazenében érzem leginkább otthon magam. A kamarazenészek olyan muzsikusok, akik az egységet keresik anélkül, hogy túlságosan sokat áldoznának fel a saját önálló személyiségükből. Filozófiai szempontból ideális módja a muzsikálásnak. Személy szerint a kamarazenét viszonyítási pontnak tekintem mind a szólóestjeimen, mind a zenekari koncertjeimen. Kamarazenészként vagyok jelen ezekben a produkciókban is, és zeneszerzőként is ez a terület vonz a legjobban. 

– Mi vonzza ebben igazán?

– A szimfonikus koncepció kamarazenei aspektusból. 

– Mit ért szimfonikus koncepción?

– A szonátaforma kiteljesedését értem rajta. Azt a folyamatot, jellemzően a 19. században, hogy színházi drámát, vagy epikus regényeket kezdtek a hangszeres zene nyelvére fordítani. A szimfonikus koncepciót mondhatjuk, hogy Haydn fedezte fel, de leginkább Beethoven, aztán rajta keresztül Bruckner, Mahler művészetében teljesedett ki, valamint természetesen Chopin és Liszt zongorára komponált műveiben és Brahms kamarezenéjében. 

A három mű, melyben részt veszek ezen a koncerten – a Mozart-kvintett fúvósokra és zongorára, a Beethoven-trió és a Messiaen-kvartett – mind szimfonikus koncepciójúak. A Mozart-kvintettben a szerző elhagyva a nyugalmat, mélyebb, hatalmasabb, harmóniailag is komplexebb kompozíciót alkot, az utolsó, felfedező periódusából. Hatalmas, félórás, jól felépített mű, Mozartra jellemzően rendkívül jól hangszerelve, a fő zenei motívumokat különböző megvilágításba helyezve, mellyel igazán különleges légkört teremt. 

Természetesen Beethoven „Szellem” triójával a kontrasztok felfedezése tovább mélyül. A trió második tételében hatalmas szimfonikus formát ölt a lassan hömpölygő zene, mely az idő relativitását jelzi. Ez szépen kapcsolódik a Messiaen-kvartetthez, melyben szintén végtelenül lassú, az öröklétet megidéző tételek is vannak. 

Nagyon elégedett vagyok a programmal, kontrasztos, és a zene más-más dimenzióit fedezi fel, különböző felállásokban. Különlegesnek is mondhatnám, ha a hagyományos nyitány-versenymű-szimfónia jellegű koncertekkel hasonlítjuk össze, de számomra mégsem az. Otthon érzem magam ezekben a művekben. 

– Találkozott már a zenészekkel, akik ezen a koncerten közreműködnek?

– Ismerem a művészeket, de soha nem játszottam még velük kamarazenét. Az a különleges helyzet adódott, hogy többen közülük ismernek engem mint szólistát, de én ugyanezt nem mondhatom el velük kapcsolatban, viszont tudom, hogy kivételes zenészekről beszélünk. Keller Andrást is elsősorban karmesterként ismertem meg, bár előfordult már, hogy hegedűn mutatott meg egy-egy zenei gondolatot a próbákon. Tudom, hogy mindamellett, hogy nagyszerű zenész, kivételes tehetségű hegedűművész is. 

– Van kedvenc műve a három közül? Vagy van olyan, ami különlegesen nehéz?

– Minden nehéz, és mindegyik a kedvencem. Bár állandóan változtatom a nézeteimet a zenével kapcsolatban, egy dolog sosem változik. A nehézséget sohasem technikai értelemben értem, illetve, a technika szót sokkal általánosabb értelemben használom, inkább az interpretációt és a kötődést, elköteleződést értem rajta. Így viszont minden nehéz, hiszen

ha tényleg bevonódunk egy darabba, akkor egy néhány hangot tartalmazó mű sokkal nagyobb kihívást jelenthet, mint egy olyan, amelyben rengeteg hang van.

fotó: Felvégi Andrea

Ha például Rachmaninovra gondolunk, az ő zenéje technikailag sokat követel, rengeteg akkord, futam, kromatika, ellenpontozás van, amit nem könnyű megjegyezni, és nem is mindig áll kézre, úgyhogy ha ez áll a nézőpontunk fókuszában, akkor Rachmaninov zenéjét tényleg nehezebb eljátszani, mint Mozartét. Én Rachmaninovot mégis könnyebbnek találom, mert a sűrű zenei anyagban az adott esetben számunkra bonyolultabb részeken átsuhanva rátérhetünk a következő zenei részre. Mint amikor valaki rengeteg hozzávalóval főz, és mikor valami hiányzik, vesz egy másik fűszert, és úgy is finom lesz az eredmény. Mozartnál sokkal kevesebb hozzávalóval kell valami igazán különlegeset főznünk, ami talán még nagyobb feladat, hiszen az előző példával élve, ha túl sok sót teszünk valamibe, azt utólag lehetetlen korrigálni. 

– Valamiért nekem is mindig az az érzésem, hogy bármi problémája van egy zenésznek technikailag, Mozartot játszva az bizonyosan ki fog derülni. 

– Elmesélek egy megdöbbentő történetet a mostani koncert kapcsán. Mozartot a Bärenreiter-kiadásból gyakoroltam, ami talán a legközelebb áll az eredeti kézirataihoz, és ebből meg is tanultam kívülről a darabot. Ide viszont a Breitkopf-kiadást hoztam magammal, mert tömörebb, és egyszerűen kevesebb helyet foglal el. Az sem probléma, hogy le van kicsinyítve, hiszen mivel kívülről játszom a műveket, csak arra használom, hogy ha valamiben mégis bizonytalan lennék, rápillantsak. Mikor végignéztem, hogy hozzászokjon a szemem ehhez a kiadáshoz, rájöttem, hogy vannak különbségek a két kiadás között.

Akár hiszi, akár nem, volt, ahol kijavították, „lepucolták” Mozartot, valószínűleg azért, mert nagyon disszonánsnak értékelték.

Ezt bizonyos Bach-kiadásoknál is észrevettem. Vannak dolgok, melyek harmóniai szempontból ugyan tökéletesek, de a kiadók kijavították, mivel furcsának tartották őket. Teljesen megdöbbentett, és eszembe jutott Clara Schumann és Johannes Brahms levélváltása, melyben Clara nagyon furának tartja Brahms egyik darabját, mire Brahms így felel: „Pontosan meg tudom indokolni, miért ezeket a harmóniákat használom.” Csodálom Mozartot, hisz annak ellenére, hogy mindenki fejében úgy van jelen, mint valami nagyon tiszta zenét megtestesítő zeneszerző, valójában rendkívül disszonáns. Ha tényleg beleássuk magunkat a zenéjébe – és ez Bachra ugyanígy igaz –, a kéziratokban és a kézirathoz hű kiadásokban hihetetlenül disszonáns dolgokat fogunk felfedezni. Bebarangolja a tonális zene azon titkos sarkait, ahová más nem tekint be. Innen nézve a modern zene is új értelmet nyer.

– Milyen szempontból?

– Számomra egyre inkább megkérdőjeleződik, valóban szükség van-e teljesen új szabályrendszerre a modern zeneszerzésben. A Messiaen-kvartett erre nagyon jó példa. A negyedik és a hetedik tétel, a két duó (cselló-zongora és hegedű-zongora) olyan, mintha végre békét találnánk: a kilencfokú hangrendszert a tonális rendszerbe illeszti. Talált rá módot, hogy beillessze a hagyományos rendszert az ő modern felfogásába. Ez a darab pont az egyensúly miatt működik.

A múlt beillesztése a jelenbe nagyon fontos. Nem megszabadulni kell tőle, hanem beépíteni korunk zenéjébe.

Ez a három mű mind radikális területeken barangol, és elég messzire elmennek a maguk módján. Persze Mozart zenéje mindig a fénybe megy, de hihetetlen csavaros utakon jutunk el oda.  Beethoven trióján tapintható, hogyan válik egyre tömörebbé a művészete, formája nagyon különbözik a szokványos 19. századi szonátaformától. Mindezeket egybevetve, rendkívül izgalmas koncertnek ígérkezik a szombati.